Rendszerváltozás és a szociális piacgazdaság: az Antall-kormány célkitűzései (Második fejezet)

A gazdasági rendszerváltozást - a politikai rendszer alapvető átalakításához hasonlóan - egy kormányzati ciklusban kellett volna végrehajtani. Az új kormány legsürgősebb feladata a gazdaság állapotának számbavétele volt. Amit a kommunista kormány hátrahagyott, az még annál is sokkal rosszabb volt, mint amit a kommunista rendszer legrealistább kritikusai elképzeltek. Őszintén szólva, azt is el kell ismernem, hogy az úgynevezett Battelle-jelentés is optimista irányban tévedett. Bár a jelentés kemény és részletes kritikát fogalmazott meg a Kádár-rezsimről, és ragaszkodott a gazdasági rendszer teljes átalakításának szükségességéhez, jelentésünk néhány ponton túlértékelte a "magyar reformok" érvényességét és közvetlen hasznosságát a valódi, dinamikus piacgazdaság kiépítésének folyamatában Magyarországon.

Így a leltárkészítés kvázi automatikusan a szisztematikus és jól szervezett válságkezelés szükségességéhez vezetett. Bár voltak olyan hangok - Magyarországon és külföldön egyaránt -, amelyek amellett érveltek, hogy hagyni kell összeomlani a monetáris, fiskális és gazdasági rendszert, arra hivatkozva, hogy ez bizonyíthatóan a távozó kommunista hatalom hibája és felelőssége lett volna, Antall József és kormányának tagjai gondolkodásától ez a megközelítés teljesen idegen volt.

Antall és mindannyiunk számára, akik közel álltunk hozzá, alapvető fontosságú volt a gazdaság életképességének biztosítása, és a felperzselt föld hozzáállás megakadályozása a gazdasági és társadalmi rendszerváltoztatásban. Válságkezelés címszó alatt megszorító makrogazdasági (különösen fiskális és monetáris) intézkedéseket, valamint konkrét mikrogazdasági intézkedéseket kellett hozni. Ettől kezdve a kormányon belül, valamint a kormány és a nemzetközi szervezetek, például az IMF között visszatérő vita alakult ki arról, hogy a költségvetési és monetáris politika kellően korlátozó vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan megszorító volt-e.

Valójában többen voltunk, akik úgy véltük, hogy a túlzott monetáris és fiskális megszorítások akadályozhatják a magyar gazdaság sikeres átalakulását és visszatérését a növekedéshez. Valójában egyértelmű volt, hogy a túl sok megszorítás kontraproduktív lenne. Lelassítaná az újjáépítési erőfeszítéseket, és komoly negatív lélektani hatást gyakorolna a magyar emberek piacgazdasági felfogására is. Kétségtelen, hogy a gazdasági rendszerváltoztatásról és az újjáépítésről alkotott "IMF-kép" jelentős fékező hatással bírt mind a gazdasági növekedésre, mind a piacgazdaság népszerűségére. Ezek a tényezők minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a volt kommunista elit az első választási ciklus után visszatérjen a hatalomba, legalábbis Magyarországon.

Az Antall-kormány három fontos gazdaságpolitikai célt tűzött ki. Rövid távon természetesen a gazdaság működőképességének fenntartását és az összeomlás elkerülését. A második középtávú cél a szociális piacgazdaság modelljének kiépítése volt. A harmadik a piacgazdaság intézményi és jogi kereteinek megteremtése. Antall József úgy vélte, hogy nem elegendő egyszerűen hatályon kívül helyezni a kommunista rendszer intézményeit és törvényeit. Létfontosságú a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek kereteit megteremteni. Az első parlamenti ciklus ennek a feladatnak volt szentelve. 

Ezt a célkitűzést a nyugati tisztviselők és szakértők közül sokan nem igazán értékelték vagy értették meg. A Világbank egyik igazgatója egy szemináriumon elismerte, hogy a rendszerváltozás utáni első három évben a Világbank szakértői és vezetői alábecsülték a rendszerváltoztatás sikeréhez szükséges jogszabályok és intézmények kiépítésének jelentőségét. Amint azt az előző fejezetben és a súlyos forráshiánnyal és a külföldi adósságterhekkel foglalkozó ötödik fejezetben tárgyaljuk, Németh Miklós kormányának (1988-1990) végén Magyarország a monetáris és pénzügyi összeomlás szélén állt.

Antall miniszterelnök kezdettől fogva világossá tette a magyar emberek és a nemzetközi megfigyelők számára, hogy kormánya minden szükséges lépést megtesz az általános összeomlás megakadályozása érdekében. A szigorú megszorító intézkedések - korlátozó költségvetési és monetáris politika, a támogatások és a szociális kiadások csökkentése - visszavetették a beruházásokat, a fogyasztást és a foglalkoztatást. A lakosság által tapasztalt nehézségek pedig rontották a demokrácia és a piacgazdaság megítélését, és negatívan hatottak a kormány népszerűségére. Sokan ahelyett, hogy a katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzetért felelős előző kommunista rendszert hibáztatták volna, azt hitték, vagy úgy tettek, mintha a helyzet az új, szabadon választott kormány hibája lenne, amely valójában megmentette az országot a gazdasági összeomlástól.

1990 végére a költségvetési és fizetési mérlegmutatók javulást mutattak. A gazdaság eltávolodott a veszélyzónából, de ahogyan az várható volt, alacsonyabb aktivitási és foglalkoztatási szint és alacsonyabb életszínvonal mellett. 

A miniszterelnök úgy vélte, hogy a gazdasági rendszerváltoztatás központi célja a szociális piacgazdaság Magyarországhoz és az 1990-es évek viszonyaihoz igazított modelljének alkalmazása rövid- és hosszú távon is. Ez volt az 1990 januárjában elkészült Battelle-jelentés központi ajánlása is.

Gazdasági és társadalmi modellek keresése

Az egyik legfontosabb és legnagyobb kihívást jelentő politikai és intellektuális kérdés három tényező kölcsönös összefüggésével kapcsolatos: (1) a gazdasági és társadalmi elméletek, koncepciók és célkitűzések; (2) a gazdasági és társadalmi politikák és intézmények; és (3) a gazdaság működése, mennyiségi és minőségi eredményei, azaz a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás. Milyen súlya van az elméleteknek és a politikáknak, és hogyan alakítják a tényleges életkörülményeket az egyének és a nagyobb közösségek szintjén?

Az 1940-es évek vége óta a nyugat-európai országokban különböző időpontokban ténylegesen megvalósított fő konkurens iskolák és modellek a következők voltak: (1) jóléti állam; (2) keynesiánizmus; (3) indikatív tervezés; (4) monetarizmus; (5) az 1970-es évek utáni neoliberalizmus (megkülönböztetendő a neoliberalizmus eredeti fogalmától, amely a szociális piacgazdaság elméletének része volt) és a (6) szociális piacgazdaság.

Mind a hat modell lényegében a piacgazdaság változata volt, a kormányzati ellenőrzés és felelősség különböző fokával és típusával. A kormányok aktív szerepet játszanak mind a hat rendszerben. Ez a monetarizmusra, a neoliberalizmusra és a szociális piacgazdaságra is igaz, és nem csak az előző bekezdésben felsorolt első három megközelítésre.

A szociális piacgazdaság alapvetően kontinentális európai jelenség, mind az elmélet, mind a gyakorlati megvalósítás, mind a politikai tapasztalatok szintjén. Az európai és nyugati gazdasági és politikai integráció fejlődése volt az egyik legjobb biztosíték a teljesen állami (és egypárti) irányítású gazdaság fenyegetésével szemben.

A szociális piacgazdaság modelljének megvalósítása

A szociális piacgazdaság modellje költségvetési és monetáris fegyelmet követelt, de nem a növekedés, valamint a jövőbeli jólét és társadalmi fejlődés kilátásainak elfojtása árán. Ez a liberális gazdasági modell nem tévesztendő össze a libertariánus és a monetarista ideológiával, amelyeknek követői az úgynevezett "sokkterápiát" hirdették, különösen az árfolyam-politika és a nemzetközi tőkemozgások tekintetében.

Magyarország érdekelt volt az európai és a tágabb nemzetközi gazdasági és pénzügyi integrációban. Ez magában foglalta a közvetlen külföldi befektetéseket és más, nem adósságot generáló hosszú távú tőkeimportot. Magyarország azonban óvatos volt a rövid távú tőkemozgások (tőkeexport és -import) teljes körű liberalizációjával, valamint a magyar valuta árfolyamának ellenőrizetlen lebegtetésével és túlzott ingadozásával kapcsolatban. Ez az óvatosság a korábbi tapasztalatok (Magyarország külső adósságának felhalmozása) és az 1990 előtti és utáni egymást követő nemzetközi pénzügyi válságok (Nagy-Britannia, Franciaország, Lengyelország és természetesen Oroszország) fényében teljes mértékben indokolt volt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy még Franciaország is csak az 1990-es évek elején vezette be a rövid távú tőkemozgások teljes körű liberalizációját, és hogy a kialakítandó új monetáris rendszer (Maastrichti Szerződés) esetében nem a szabadon lebegő, hanem a (tartósan) rögzített árfolyamokra esett a választás.

Amint arra Bod professzor, Antall gazdasági csapatának egyik vezető tagja (először ipari és kereskedelmi miniszterként, majd a Magyar Nemzeti Bank vezetőjeként) rámutatott, Magyarország mikrogazdasági/vállalkozási szinten radikálisabb átalakítási és piaci fegyelmi politikát folytatott, mint a többi volt kommunista ország. A magyar kormány a kereskedelem liberalizációja mellett is kiállt. Ellenállt a protekcionista nyomásnak, és elutasította a zárt regionális kereskedelmi és fizetési rendszer létrehozására irányuló javaslatokat.

A protekcionista eszmék nem csak magyar forrásokból, hanem paradox módon időnként a nagy kereskedő nemzetek, például Japán vagy szabadkereskedelmi csoportosulások, például az Európai Közösség képviselőitől is származtak. Ezt két példával lehet illusztrálni. Az egyik a japán Suzuki autógyártó céggel kapcsolatos, amely rendkívül protekcionista üzletet kötött még a magyar kommunista kormánnyal. E megállapodás értelmében a Suzuki nagyon magas szintű védelmet kapott volna más nemzetközi versenytársakkal szemben, ha Magyarországon olyan gyártóüzemet hoz létre, amelynek termelését Európában és a magyar belföldi piacon egyaránt értékesíteni akarták volna. Amikor a rendszerváltoztatás után a Suzuki megtudta, hogy az új, nem kommunista magyar kormány a saját politikája és a nemzetközi kereskedelmi szabályok alapján nem tudja fenntartani ezt a bizarr megállapodást, a japán vállalat megpróbált nagy összegű pénzbeli kártérítést elérni Magyarországtól a számára kedvező diszkriminatív kereskedelmi intézkedések elvesztéséért.

A második példa az Európai Közösség egyes tisztviselőinek befelé forduló hozzáállásához kapcsolódik. Az Európai Közösség budapesti állandó képviseletének vezetőjével folytatott kétoldalú találkozóim és mélyreható megbeszéléseim során, amikor megpróbáltam elmagyarázni Magyarország gazdasági helyzetét és problémáit, és azt kérdeztem, hogy az Európai Közösség hogyan tervezi segíteni Magyarországot gazdasági nehézségeinek leküzdésében, a következő választ kaptam: "Ha Antall úr tényleg olyan jó európai, akkor hogyan lehetséges, hogy Budapest utcáin ennyi japán autó van?". Ez a kijelentés zavarba ejtő volt, de nyilvánvalóan tagadható és nem hivatalos. Ez nem "tárgyalás" volt, amire egyébként tanácsadóként nem volt megbízásom. A jegyzőkönyv kedvéért hozzátenném, hogy az idősödő misszióvezető egy német bürokrata volt, és természetesen több német gyártmányú autó volt az országban, mint japán.

Új szociális piacgazdaság kiépítése: az eredeti modell fő jellemzői

A szociális piacgazdaság a modern történelem egyik legsikeresebb gazdasági, politikai és társadalmi modellje volt. A kifejezést a német gazdaság és a német társadalom újjáépítésével kapcsolatos célkitűzések, elméletek és politikák leírására találták ki a nemzetiszocialista rendszer borzalmait és az ország gazdaságának a második világháború alatt bekövetkezett pusztulását követően. Néhány fő jellemzőjét a svájci tapasztalatok ihlették. Kétségtelen, hogy a szociális piacgazdaság fontos szerepet játszott az európai integráció orientációjában is.

Amint az előszóban említettük, a szociális piacgazdaság fontosságát az európai alkotmánytervezet és az azt követő Lisszaboni Szerződés szerzői is elismerték:
"Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért dolgozik, amelynek alapja a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, a szociális piacgazdaság, a magas fokú versenyképesség, célja a teljes foglalkoztatottság és társadalmi fejlődés valamint a környezet minőségének magas szintű védelme és javítása... Küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalom igazságosságát és védelmét... Elősegíti a gazdasági, társadalmi és területi kohéziót, valamint a tagállamok közötti szolidaritást....".?
A szociális piacgazdaság koncepciója kezdetben korántsem volt mentes a vitától. A gyors fellendülés és a szövetségi köztársaság politikájának gazdasági és társadalmi sikerei fényében azonban a szociális piacgazdaságot egyre inkább az újjáépítés és általában a gazdaságpolitika egyik legsikeresebb modelljeként ismerték el, nemcsak a háború utáni időszakban, hanem a modern korban is.

A szociális piacgazdaság eredeti modelljének fő jellemzői a következő tíz pontban foglalhatók össze:

1) A piacgazdaság liberális gazdasági és társadalmi modellje - mind a gazdasági hatékonyság, mind a politikai szabadság tekintetében - jobb, mint az államilag irányított modellek (szocializmus).

2) A piacgazdaság azonban megfelelő kormányzati politikákat és különösen hatékony szociálpolitikát is igényel.

3) Így a 19. századi (manchesteri) modellt, valamint a 20. század második felében támogatott ultraliberális ("libertariánus") megközelítést mind az eredeti szerzők, mind a szociális piacgazdaság gyakorlói elutasították.

4) A verseny a piacgazdaság fontos dimenziója. A szociális piacgazdaság eredeti modellje azonban elutasítja a "szociáldarwinizmust". A szociálpolitikának több célja van: a versenyfolyamat veszteseinek támogatása, a piaci mechanizmus politikai elfogadásának ösztönzése, valamint olyan közös feladatok ellátása, amelyeket magánkezdeményezéssel nem lehet megoldani ("közszolgáltatás").

5) Az ármechanizmus a piacgazdaság alapvető része. A kormányzati politikák egyik feladata, hogy biztosítsák az árrendszer megfelelő működését, valamint az, hogy a lehető legkisebb beavatkozással kezeljék a szükséges árellenőrzéseket és ár-intervenciókat.

6) A szociális piacgazdaság nemcsak gazdasági, hanem politikai és társadalmi modell is. Egyik legfontosabb jellemzője annak felismerése, hogy tájékozott és nyílt vitát kell folytatni a kormányok, a piacok és a magángazdaság közötti feladatmegosztásról. A kis- és középvállalkozások ösztönzése politikai és gazdasági okokból szükséges.

7) A monetáris stabilitás a szociális piacgazdaság sikerének kulcsfontosságú feltétele. Az inflációt a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi stabilitást egyaránt veszélyeztető tényezőnek tekintik. A szilárd fiskális politika politikai és gazdasági okokból is fontos. A szisztematikus "megszorító politikák" azonban a kormányzati politikák kudarcát jelzik, és a stagnáló vagy csökkenő életszínvonal, valamint a termelésre és termelékenységre nehezedő nyomás veszélyes ördögi köréhez vezetnek.

8) A szociális piacgazdaság általános célkitűzése a fenntartható növekedés, valamint a társadalmi és gazdasági fejlődés mindenki számára. A növekvő termelésből mindenkinek részesülnie kell: a folyamatosan növekvő jövedelmi és vagyoni különbségek kevesek és az alsóbb osztályok között alapvetően helytelen, és a piacgazdaság rossz működésének jelei. A lakosság nagy részének "proletarizálódása" (mai szóval "marginalizálódása") hozzájárult a kommunizmus és a nemzetiszocializmus felemelkedéséhez. A szociális piacgazdaság célja, hogy megakadályozza a hasonló fejlemények megismétlődését.

9) A szociális piacgazdaság nyitott a világ felé. Az export és az import egyaránt növeli a közösség jólétét és a nemzetgazdaság hatékonyságát. A külkereskedelemben azonban éppúgy nem elfogadható a gyilkos verseny, mint a hazai vállalatok között.

10) Az európai és a globális gazdasági integráció üdvözlendő, de a nemzetközi szervezetek túlzott bürokratizálódása veszélyt jelent. A nemzeti döntéshozóknak elegendő mozgástérre van szükségük a felelős politikákhoz, amelyek figyelembe veszik azokat a sajátos körülményeket, amelyekkel foglalkozniuk kell. A föderalista keretek között el kell ismerni a helyi feltételek és az autonómia fontosságát.

A szociális piacgazdaság egyik fő erőssége a gazdaság- és szociálpolitika különböző szintjeinek, valamint a gazdaság "makro" és "mikro" szintjeinek összekapcsolása. A didaktikai megközelítés számára ez hátrányt jelent, csakúgy, mint a keynesi elméleten alapuló nemzeti számlák aggregátumai formájában kifejlesztett elemzési eszközök hiánya.

A háború utáni nyugati gazdasági modellek
Az 1940-es évek óta kialakult nyugati gazdasági modellek a magánkezdeményezés, a szabadpiac és a verseny, valamint a társadalmi gondoskodás és a közjót szolgáló feladatok iránti kormányzati felelősség kombinációján alapulnak. Bár az alapelvek és értékek közösek e modell minden változatában, térben és időben, jelentős különbségek voltak a különböző nemzeti változatok között, valamint az egyazon országon belül idővel módosuló változatok között.
Ezek a különbségek a következőkre terjedtek ki: a kormányzat szerepe és részesedése a gazdasági és társadalmi kérdésekben és felelősségi körökben, a nyitottság és a devizakapcsolatok kormányzati ellenőrzésének mértéke, a centralizáció mértéke, valamint a föderalizmus szerepe nemzeti és nemzetközi szinten. Noha a verseny fenntartása és a monopóliumok elleni küzdelem közös elv volt a Nyugati Közösségben, e fontos célkitűzés tényleges megvalósítása gyakran elmaradt az elmélet és a hivatalos politikai bejelentések mögött.
A szociális piacgazdaság modelljét németországi és svájci eredete után, részben számos más kontinentális európai ország is átvette. Azt is ki kell emelni, hogy a szociális piacgazdaság, ha megfelelően alkalmazzák, képes alkalmazkodni és kell is alkalmazkodnia a válságokhoz és a hazai vagy külső gazdasági környezet hirtelen változásaihoz.?
A 20. század második felét a gazdasági modellek és elméletek versenye, sőt csatája jellemezte. Bár a szociális piacgazdaság kétségkívül a legsikeresebb modell volt, az évek során ez is megélt a hullámvölgyeket. A modell sikerét és időt álló képességét azonban jól mutatja, hogy a Lisszaboni Szerződés (az Európai Unió alkotmánya) szerint az EU egyik alapvető célkitűzése a dinamikus szociális piacgazdaság megteremtése és fejlesztése.

Szabályalapú rendszer

A szociális piacgazdaságot általában elsősorban szabályalapú rendszerként ismerik. Mégis, sok tekintetben rugalmasabbnak és alkalmazkodóbbnak bizonyult, mint néhány konkurens modell. A fő területek, ahol a szociális piacgazdaság tanulságai különösen hasznosak lehetnek, a következők: (1) az egyensúly megtalálása a magánkezdeményezés és a piac valamint a kormányzati felelősség közötti feladatmegosztásban; (2) az egyensúly megtalálása a verseny, a társadalmi igazságosság és támogatás között; (3) a monopóliumok és a gazdasági hatalommal való visszaélés kezelése; (4) az egyensúly megtalálása a sokszínűség és a konvergencia között; (5) a fenntartható növekedés és a társadalmi fejlődés ösztönzése ; és (6) az egyensúly megtalálása a nemzeti modellek és szabályok, valamint az európai és globális intézmények és struktúrák között.

Az 1945 utáni nemzetközi rend egyik újítása a részletes, kötelező erejű nemzetközi gazdasági és monetáris politikai szabályok elfogadása volt. Ez az irányzat, amely a Népszövetséggel kezdődött, az úgynevezett Bretton Woods-i intézmények megtervezésével és megvalósításával nyert lendületet. Ennek hatásköre és jelentősége a Marshall-terv intézményeivel (OEEC és EPU), majd az európai integráció elindulásával és előrehaladásával jelentősen megnőtt.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatokra - külkereskedelemre és valutákra - vonatkozó szabályok hangsúlyozása a nemzetközi gazdasági és monetáris rend 1930-as évekbeli összeomlásán és annak katasztrofális gazdasági és politikai következményein alapult. A nemzetközi gazdasági és monetáris szervezetek és szabályaik kialakításában is központi szerepet játszottak a nemzetközi gazdasággal kapcsolatos elméletek, koncepciók és politikák.

Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi gazdaság helyzete szorosan összefügg a nemzeti gazdaságok körülményeivel, a nemzeti politikákkal és az egyes országok által elfogadott alapvető gazdasági modellekkel. Az, hogy a nemzetközi gazdaság- és monetáris politika és a nemzeti gazdasági modellek között szoros kapcsolat áll fenn, olyan feltevés volt, amelyet gyakorlatilag valamennyi jelentős nemzetközi gazdasági szervezet létrehozója osztott. Ez a feltételezés nagyjából be is igazolódott a sokéves gyakorlat során.

A nemzetközi gazdasági szervezetek célkitűzései, hatóköre, szabályai és működése részben a nemzeti és világgazdasági körülmények, részben a változó elméletek és politikai célkitűzések miatt változott az idők során. E folyamatban a nemzetközi gazdasági és monetáris szervezetek újra és újra, több-kevesebb sikerrel próbálták befolyásolni, sőt jelentősen megváltoztatni tagországaik gazdasági modelljét.

Wilhelm Röpke és Ludwig Erhard

A kívánt új modell globális politikai és társadalmi problémáit és céljait Wilhelm Röpke, a szociális piacgazdaság egyik fő tervezője jól meghatározta. Röpke megközelítése az előző évtizedek elhúzódó válságaiért felelős két fő ellentétes modell, a "kollektivizmus" és a "gyilkos liberalizmus" elemzésén és elutasításán alapult.
Ebben az összefüggésben Röpke két fontos könyvét kell megemlíteni: Korunk társadalmi válsága és a Civitas Humana. Egy harmadik, a Nemzetközi gazdasági dezintegráció, az integrált nemzetközi gazdaság alapjai újjáépítésének szükségességével foglalkozott. Meg kell jegyezni, hogy mindhárom rendkívül fontos és nagy hatású mű a második világháború vége előtt készült el és jelent meg.
Ludwig Erhard, akit a nemzetiszocialista rezsim idején nagyon foglalkoztatott, hogy Hitler háborús veresége után hogyan lehet majd a német társadalmat és gazdaságot normális alapokon újjáépíteni (e kérdés felvetése óriási bátorságra vallott), olvasta Röpke műveit, és azok mély hatást gyakoroltak a gondolkodására. Röpke írásai megerősítették őt (amint azt nekem egy 1968-as New York-i beszélgetés során elmondta) abban a meggyőződésében, hogy még a legsötétebb napokban is dolgozni kell egy szebb jövőért és hinni kell benne. Ebből fakadt Erhard hite az emberi szabadság , az emberi méltóság, a társadalmi biztonság és a széles körben megosztott gazdasági jólét alapvető szerepében. Ez volt a szociális piacgazdaság kifejezés alapvető jelentése is - ahogyan azt Erhard és a németek többsége értette.?

Eltérések a másik öt gazdasági modelltől

A szociális piacgazdaság elmélete és gyakorlata számos fontos ponton jelentősen eltér a korábban említett többi piaci rendszertől. A szociális piacgazdaság is a gazdasági szabadságon, a magánkezdeményezésen, a piacokon és a jól működő árrendszeren alapul. A versenyt e modell működésének is lényeges elemeként ismerik el. Vannak azonban különbségek. A piacoknak és a versenynek nem tulajdonítanak olyan erkölcsi és etikai tulajdonságokat, amelyek egy jó és igazságos társadalom központi értékeivé és szervező elveivé tennék azokat. A verseny és a piacok szükséges mechanizmusok az áruk és szolgáltatások optimális előállításához, de nem döntik el, hogy ki a jó polgár és ki nem.

A piacokon vannak nyertesek és vesztesek: a nyertesek etikailag nem feltétlenül jobbak a veszteseknél. A szociális piacgazdaság koncepciójának lényeges eleme volt a szociális biztonság sokoldalú rendszerének kialakítása. Ez a koncepció azt is felismerte, hogy a piacok és a verseny nem mindig az elmélet szerint működnek, és lehetőséget adhatnak a torzításukra és a visszaélésekre. A kormányzat felelőssége (különböző szinteken) az ilyen "piaci kudarcok" megelőzése és kijavítása, akár jogszabályokkal vagy más típusú szabályokkal, akár közvetlen gazdasági felelősségvállalással. Szociális területen az egészségügy, az oktatás, a munkanélküli segélyek, a nyugdíjak és a környezetvédelem is a közszféra intézkedési vagy felügyeleti körébe tartozik.

A stabil monetáris feltételek a modell működésének alapvető előfeltételei. Az infláció és a defláció egyaránt az instabilitás és a költséges gazdasági és társadalmi torzulások forrása. Fontos a költségvetési fegyelem. A túlzott költségvetési megszorítások (szigor) azonban veszélyeztetik a gazdasági kezdeményezést és a növekedést. Az állam - pl. a központi banki intézkedések révén - felelős a valutaingadozások és a túlzott pénzügyi spekuláció visszaszorításáért vagy megakadályozásáért is: ez a 21. század "fedezeti alap" gazdaságának pontos ellentéte. A gazdasági hatalom túlzott koncentrációja egy vagy néhány vállalatnál szintén veszélyt jelent a szociális piacgazdaságra. A nemzetközi kereskedelem és a fizetések liberalizálása a belföldi gazdasági szabadság külső függvényei. A munkáltatók és a szakszervezetek képviselői közötti rendszeres konzultációk és tárgyalások segítenek a vállalatok és a munkavállalók érdekeinek kiegyensúlyozásában.
Az úgynevezett Mitbestimmung-rendszer bevezetése lehetővé teszi, hogy a munkavállalók képviselői részt vegyenek a vállalati stratégiák áttekintésében. Végül az egyik legnagyobb kihívást jelentő feladat a rendszer megfelelő működéséhez szükséges intézményi keretek megteremtése.

A szociális piacgazdaság és a liberalizmus közötti ellentétek

Antall miniszterelnök kedvezően vélekedett Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Ronald Reagan amerikai elnök politikai nézeteiről és eredményeiről. Tisztában volt azzal, hogy határozottan ellenzik a kommunista ideológiát és a szabad világ biztonsága elleni szovjet fenyegetéseket. Antall nagyra értékelte a Mihail Gorbacsovval folytatott ügyes diplomáciájukat és történelmi hozzájárulásukat a hidegháború békés befejezéséhez, végső soron a szovjet birodalom megszűnéséhez, és így a rendszerváltoztatás lehetőségéhez is Magyarországon és a többi kelet-európai szatellit országban.

Antall teljes mértékben felismerte az euroatlanti koncepció fontosságát, és úgy vélte, hogy a hidegháború és a rendszerváltoztatás végének egyik legfontosabb aspektusa az, hogy Magyarország és szomszédai csatlakozhatnak az euroatlanti közösséghez. Antall miniszterelnök azonban nem osztotta az angol és amerikai vezetők gazdasági és társadalmi renddel kapcsolatos nézeteit, és semmiképpen sem tartotta az általuk szorgalmazott gazdasági modellt Magyarország számára megfelelőnek. Thatcher asszony ellenállása a német újraegyesítés gondolatával és az európai integráció előrehaladásával szemben ellentétes volt Antall meggyőződésével és a Magyarország által követendő útról alkotott elképzeléseivel.

A szociális piacgazdaság, amelyet Antall Magyarország társadalmi és gazdasági modelljének tartott, egyben liberális gazdasági rendszer is. Ez azonban nagyban különbözik mind a 19. század "laissez faire - laisser aller" liberalizmusától, mind a thatcheri ideológiától és a Reagan által hirdetett "libertariánus neoliberalizmustól". Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején született és kialakult két irányzat közös jellemzői közé tartozik a szociális biztonsággal szembeni leereszkedő hozzáállás, valamint a gyengék és a piaci verseny veszteseinek védelmét célzó politika. Mindkettő mélységesen ellenséges a munkavállalók, sőt minden olyan bérből és fizetésből élő ember jogával szemben, aki megpróbálja megszervezni és megvédeni az érdekeit a munkaadóival folytatott rendezett és szervezett tárgyalások során. E két ideológia követői végtelenül büszkék arra, hogy Thatcher asszonynak és Reagan elnöknek sikerült megsemmisítenie a szakszervezetek hatalmát Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban - két olyan gazdaságban, ahol a szakszervezetek mára már alig árnyékát képezik korábbi önmaguknak. Ehhez kapcsolódik a pénzügyi spekuláció imádata és az a meggyőződés, hogy a fedezeti alapokat és hasonló vállalkozásokat a valódi vagyonteremtés fő eszközeinek kell tekinteni ma és a jövőben. Ennek az ideológiának sok szószólója számára a "részvényesi érdekek" jelentik a siker vagy kudarc egyetlen legitim kritériumát, még akkor is, ha ezek az érdekek gazdaságilag vagy etikailag nem mindig legitimek. A gazdagok és a szupergazdagok közötti ijesztően nagy és egyre növekvő szakadékkal szembeni teljes közömbösség e rendkívül egoista ideológiák egyik legújabb megnyilvánulása.

Antall, Európa és a szociális piacgazdaság

Az Antall-kormány elkötelezett volt a liberális nemzetközi gazdaságpolitika mellett, és igyekezett felgyorsítani Magyarország európai és világgazdasági integrációját azáltal, hogy tárgyalásokat folytatott a piacnyitásról szóló megállapodásokról arra az időszakra, amikor az ország az Európai Közösség tagjelölt, majd teljes jogú tagjává válhat. A miniszterelnök gondosan figyelemmel kísérte az ország brüsszeli állandó képviseletének munkáját. Ennek a világos iránymutatásnak és a kormányon belüli konszenzusnak volt köszönhető, hogy ezt követően Magyarország az első kelet-európai országként kérte felvételét az EK/EU-ba.

Antall történészként megtanulta, hogy hatékony szociálpolitika nélkül a piacgazdaság ("kapitalizmus") nagy politikai feszültségeket okoz, és talán nem maradt volna fenn a 20. században. Megértette, hogy a munkásosztály javát szolgáló politikák fokozatos bevezetése a 19. század közepétől és végétől inkább erősítette, mint gyengítette a verseny és a piacok nyomásának politikai és társadalmi elfogadottságát. Sokak hiedelmével ellentétben a kommunista rendszerben nyújtott szociális szolgáltatások minősége nem volt képes elérni a nyugati piacgazdaságokban megszokottat. A kormány számára a legfőbb feladatot az jelentette, hogy le kellett csökkenteni a kommunista uralom alatt ezen a területen is elterjedt pazarlást, és biztosítani kellett, hogy a bevezetendő változások ne fosszák meg a lakosságot olyan erőforrásoktól és szolgáltatásoktól, amelyekre valóban szükség volt.

Az Antall-kormány előtt álló feladatok és kihívások

Az alábbi felsorolás néhány egyéb olyan fontos gazdaságpolitikai kérdést és feladatot tartalmaz, amelyekkel a kormánynak a négy év alatt foglalkoznia kellett. Az ebben a korántsem teljes felsorolásban szereplő témákat e könyv más fejezetei valamivel részletesebben tárgyalják.

1) Piaci privatizáció, az "önprivatizáció" korlátozása (lásd a hetedik fejezetet).

2) Külső adósságkezelés és külső pénzügyi támogatás keresése (lásd az ötödik fejezetet).

3) A fenntartható növekedés akadályainak csökkentése (lásd a nyolcadik és a tizedik fejezetet).

4) A modern szociális piacgazdaság jogszabályi és intézményi keretének kiépítése (lásd a negyedik és a tizedik fejezetet).

5) Bankreform, bankprivatizációs stratégia, bankkonszolidáció (hatodik és hetedik fejezet).

6) A rövid távú spekulatív tőkemozgások korlátozása, a hosszú távú tőkeimport ösztönzése (ötödik és tízedik fejezet).

7) Üzleti modernizáció (negyedik és tizenegyedik fejezet).

8) Végül, de nem utolsósorban az elsődleges cél az volt, hogy megpróbálják pótolni az előző négy évtizedben elvesztett lehetőségeket.

A szociális piacgazdaság alapkoncepciójának érvényessége

A szociális piacgazdaság alapkoncepciójának érvényessége nem korlátozódik Európára, még kevésbé a kontinens német nyelvű országaira. A szociális piacgazdaság elméletének és gyakorlatának nemzetközi elismertségét a keynesianizmussal szemben a híres brit közgazdász és Keynes-életrajzíró Lord Skidelsky idézetével lehet illusztrálni: "Akik a piacot, mint intézményt értékelik, azoknak azzal kell törődniük, hogy a támogatási rendszerét jó állapotban tartsák. Az állam szerepe alapvetően hármas: a) megteremti és fenntartja a piaci csere megfelelő jogi kereteit; b) szükség esetén korlátozza és kiegészíti a piacot; és c) biztosítja, hogy a piac politikailag elfogadható legyen. A szociális piacgazdaság mindenekelőtt olyan piacgazdaság, amely "igazságosnak" tekintett társadalmi megállapodásokba ágyazódik... A német modellnek nagy előnye volt, hogy a figyelmet a piacgazdaság jó működéséhez szükséges jogi, társadalmi és technikai feltételekre összpontosította. Ilyen egyértelműségre Nagy-Britanniában soha nem került sor, ahol a régimódi kapitalizmust, a szocializmust, a jóléti államot és a keynesi makroökonómiát egy rosszul összeválogatott, "vegyes gazdaságnak" nevezett csomagba helyezték. Az ezt a keveréket fenntartó konszenzus rendkívül sérülékenynek bizonyult, mert alapvető ambivalenciát rejtett a piacok létjogosultságával, sőt magával a magánvállalkozói rendszerrel kapcsolatban."?

Milyen eredményei és következményei voltak az Antall-kormány gazdaságpolitikájának?

Minél több idő telik el, minél inkább látjuk, hogyan fejlődött Magyarország és a világgazdaság, annál meglepőbb, hogy 1990 és 1993 között mennyi minden történt Magyarországon. Az eredményeket nemcsak a kormányzati politikának, hanem elsősorban az ország népének tulajdonítom. A gazdaságszervezési változás három év alatt ment végbe, és visszafordíthatatlan volt - Magyarország az összeomlás szélén álló, omladozó tervgazdaságból működő, különösen mikrogazdasági szempontból integrált piacgazdasággá vált. 1993-94-ben a gazdaság a magyarországi piacgazdaság szabályai szerint működött a családok, az egyének és a vállalatok szintjén.

Nem volt gazdasági és pénzügyi összeomlás. Nem volt társadalmi válság. Az új jogi és intézményi rendszer a legteljesebben működött a volt kommunista országok között. A hosszú távú lehetőségek kedvezően alakultak, de veszélyek is megjelentek. Antall látta a veszélyeket, de meg volt győződve arról, hogy a fő pólusok segíthetnek ezek leküzdésében, azaz a tartós növekedés és a szociális gondoskodás.
Volt azonban sok örökölt probléma. A mezőgazdasági rendszer például teljesen szétesett; egyes szakértők és hivatalnokok még 1985-ben is a jugoszláv modellből merítettek reforminspirációt; a külső és belső egyensúlytalanságok önmagukat erősítő folyamatok voltak. Néhány politikai kérdésben nézeteltérések keletkeztek a kormányon belül, de Antall ügyesen kezelte ezeket.
A sajtóban gyakran elhangzó rosszindulatú támadások a lakosság nagy részének nyugtalanítására és elkedvetlenítésére vezettek. A probléma ezzel az volt, hogy a pártban (MDF) és a választók körében sokan nem kaptak objektív és elegendő információt az ország átalakulási folyamatáról. Antall tudta, hogy ahhoz, hogy a versenyen alapuló piacgazdaság politikailag elfogadható legyen, társadalmi egységre és pozitív jövőképre van szükség.

Milyenek voltak a nemzetközi viszonyok Európában és a világban?

A rendszerváltoztatás legfőbb előnye az volt, hogy megnyílt előttünk az ajtó, amelyen keresztül csatlakozhattunk a piacgazdaságok közösségéhez. Részt vehettünk a versenyben, integrálódhattunk az európai vagy a világgazdaságba. Volt szolidaritás - de nem volt közvetlen támogatás. Részesülhettünk a globalizáció előnyeiből. Antall József és csapata nemcsak az ezzel járó előnyöket ismerte fel, hanem azokat a kockázatokat is, amelyeket a libertariánus túlkapások jelentettek.

Véleményem szerint az Antall-kormány gazdaságpolitikai koncepciója alapvetően helyes volt és sikeres.

A rendszerváltozás célja és reménye egyetlen mondatban foglalható össze: "vissza Európába, vissza a szabad világba". Ez a remény nem 1989-ben született, nem az 1980-as években. 1945, az 1948-as "fordulat éve" óta sem a szovjethatalom, sem a kommunista ideológia nem tudta elnyomni, kiirtani a magyar nép tudatából. Az "Európába való visszatérés" vágya elsősorban nem hideg, tudatos anyagi és gazdasági számítás eredménye volt, hanem a magyar szabadságvágy és az önkényuralom elutasításának ezeréves hagyományából fakadt.