A gazdasági rendszerváltozást - a politikai rendszer alapvető átalakításához hasonlóan - egy kormányzati ciklusban kellett volna végrehajtani. Az új kormány legsürgősebb feladata a gazdaság állapotának számbavétele volt. Amit a kommunista kormány hátrahagyott, az még annál is sokkal rosszabb volt, mint amit a kommunista rendszer legrealistább kritikusai elképzeltek. Őszintén szólva, azt is el kell ismernem, hogy az úgynevezett Battelle-jelentés is optimista irányban tévedett. Bár a jelentés kemény és részletes kritikát fogalmazott meg a Kádár-rezsimről, és ragaszkodott a gazdasági rendszer teljes átalakításának szükségességéhez, jelentésünk néhány ponton túlértékelte a "magyar reformok" érvényességét és közvetlen hasznosságát a valódi, dinamikus piacgazdaság kiépítésének folyamatában Magyarországon.
Így a leltárkészítés kvázi automatikusan a szisztematikus és jól szervezett válságkezelés szükségességéhez vezetett. Bár voltak olyan hangok - Magyarországon és külföldön egyaránt -, amelyek amellett érveltek, hogy hagyni kell összeomlani a monetáris, fiskális és gazdasági rendszert, arra hivatkozva, hogy ez bizonyíthatóan a távozó kommunista hatalom hibája és felelőssége lett volna, Antall József és kormányának tagjai gondolkodásától ez a megközelítés teljesen idegen volt.
Antall és mindannyiunk számára, akik közel álltunk hozzá, alapvető fontosságú volt a gazdaság életképességének biztosítása, és a felperzselt föld hozzáállás megakadályozása a gazdasági és társadalmi rendszerváltoztatásban. Válságkezelés címszó alatt megszorító makrogazdasági (különösen fiskális és monetáris) intézkedéseket, valamint konkrét mikrogazdasági intézkedéseket kellett hozni. Ettől kezdve a kormányon belül, valamint a kormány és a nemzetközi szervezetek, például az IMF között visszatérő vita alakult ki arról, hogy a költségvetési és monetáris politika kellően korlátozó vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan megszorító volt-e.
Valójában többen voltunk, akik úgy véltük, hogy a túlzott monetáris és fiskális megszorítások akadályozhatják a magyar gazdaság sikeres átalakulását és visszatérését a növekedéshez. Valójában egyértelmű volt, hogy a túl sok megszorítás kontraproduktív lenne. Lelassítaná az újjáépítési erőfeszítéseket, és komoly negatív lélektani hatást gyakorolna a magyar emberek piacgazdasági felfogására is. Kétségtelen, hogy a gazdasági rendszerváltoztatásról és az újjáépítésről alkotott "IMF-kép" jelentős fékező hatással bírt mind a gazdasági növekedésre, mind a piacgazdaság népszerűségére. Ezek a tényezők minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a volt kommunista elit az első választási ciklus után visszatérjen a hatalomba, legalábbis Magyarországon.
Az Antall-kormány három fontos gazdaságpolitikai célt tűzött ki. Rövid távon természetesen a gazdaság működőképességének fenntartását és az összeomlás elkerülését. A második középtávú cél a szociális piacgazdaság modelljének kiépítése volt. A harmadik a piacgazdaság intézményi és jogi kereteinek megteremtése. Antall József úgy vélte, hogy nem elegendő egyszerűen hatályon kívül helyezni a kommunista rendszer intézményeit és törvényeit. Létfontosságú a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek kereteit megteremteni. Az első parlamenti ciklus ennek a feladatnak volt szentelve.
Ezt a célkitűzést a nyugati tisztviselők és szakértők közül sokan nem igazán értékelték vagy értették meg. A Világbank egyik igazgatója egy szemináriumon elismerte, hogy a rendszerváltozás utáni első három évben a Világbank szakértői és vezetői alábecsülték a rendszerváltoztatás sikeréhez szükséges jogszabályok és intézmények kiépítésének jelentőségét. Amint azt az előző fejezetben és a súlyos forráshiánnyal és a külföldi adósságterhekkel foglalkozó ötödik fejezetben tárgyaljuk, Németh Miklós kormányának (1988-1990) végén Magyarország a monetáris és pénzügyi összeomlás szélén állt.
Antall miniszterelnök kezdettől fogva világossá tette a magyar emberek és a nemzetközi megfigyelők számára, hogy kormánya minden szükséges lépést megtesz az általános összeomlás megakadályozása érdekében. A szigorú megszorító intézkedések - korlátozó költségvetési és monetáris politika, a támogatások és a szociális kiadások csökkentése - visszavetették a beruházásokat, a fogyasztást és a foglalkoztatást. A lakosság által tapasztalt nehézségek pedig rontották a demokrácia és a piacgazdaság megítélését, és negatívan hatottak a kormány népszerűségére. Sokan ahelyett, hogy a katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzetért felelős előző kommunista rendszert hibáztatták volna, azt hitték, vagy úgy tettek, mintha a helyzet az új, szabadon választott kormány hibája lenne, amely valójában megmentette az országot a gazdasági összeomlástól.
1990 végére a költségvetési és fizetési mérlegmutatók javulást mutattak. A gazdaság eltávolodott a veszélyzónából, de ahogyan az várható volt, alacsonyabb aktivitási és foglalkoztatási szint és alacsonyabb életszínvonal mellett.
