Antall József miniszterelnök személye és történelmi szerepe (Előszó)

Az életrajzok és önéletrajzi írások az írástörténet óta az olvasók kedvencei. Gyakorlatilag minden civilizációban bőséges irodalom született a nagy politikai vezetők életéről, koráról és eredményeiről. A nyugati ókorban említhetjük például Plutarkhosz összehasonlító életrajzait vagy Thuküdidész Periklész történetét. Egészen a közelmúltig ezek a szövegek képezték a gyermekek sok generációjának világképét formáló oktatási programok középpontját.

A magyarok számára a nagy nemzeti vezetők listáján olyan nevek szerepelnek, mint Rákóczi, Kossuth, Széchényi vagy Deák Ferenc. (Mondanom sem kell, hogy a kommunista rendszer alatt új nevek kerültek fel a listára, és a hagyományosak életét a párt ideológiájához igazították.) Az, hogy ki kerül fel a múlt nagy vezetőinek listájára, nemcsak a tényleges történelmi teljesítmény, hanem divat vagy rosszabb esetben ideológiai cenzúra kérdése is. Mint a közelmúltban kiderült, cenzúra nemcsak autoriter rezsimekben, hanem modern demokráciákban is létezhet, vagy legalábbis szorgalmazható. Sokunk számára zavarba ejtő gondolat, hogy egyesek szerint például Thomas Jeffersont vagy George Washingtont törölni kellene a "nagy emberek" listájáról, és megszűnnének az amerikai köztársaság és a szabad, alkotmányos kormányzás alapítójaként általánosan elismertnek lenni, és "az egyenlőség ellenségeivé" kellene őket degradálni.

Guillelmo Ferrero olasz történész volt, aki a Római Birodalom ötkötetes történetét írta meg, amelyben alaposan bírálta a 19. században elterjedt nézeteket, amelyek Cézárt és a hatalom megszállottságát bálványozták. Ferrero meggyőződéses demokrata volt. Az első világháború vége után a fasizmus és Mussolini szókimondó kritikusa lett. Sikerült megszöknie Olaszországból, és Svájcban talált menedéket. Tudományos pályafutását a Graduate Institute of International Studies történészprofesszoraként folytatta, amely a liberális gondolkodók Hitler és Mussolini általi üldözése elől menekülő tudósok számára nyújtott menedéket.

Soha nem találkoztam Ferreroval, mivel már sok évvel azelőtt meghalt, hogy én is egyike lettem azoknak a magyar menekült hallgatóknak, akiket az 1956-os magyar forradalom után a Graduate Institute befogadott. Ferrero írásai és szellemisége azonban még mindig jelen volt az Intézetben, és az egyik tanulság, amit megtartottam, az volt, hogy kritikusan szemlélem a növekvő hatalmat felhalmozó politikusok bálványozását, akik nyugdíjba vonulásuk után is ragaszkodnak a hatalomhoz. Ferreroval együtt egészséges szkepticizmust alakítottam ki az úgynevezett "nagy ember-elmélettel" szemben.

Ezek a bevezető megjegyzések azért szükségesek, hogy eloszlassam azt a benyomást, hogy Antall Józsefet a "nagy emberek" kategóriájába sorolnám, akiket életük során vagy azt követően hősként tisztelnek. Miért tartom mégis helyesnek, hogy Antallt "a 20. század legnagyobb magyar államférfiának" nevezem? Véleményem szerint ez nem a magasztos hősimádat kifejezése, hanem egy módja annak, hogy megértsük mind Antallt és államférfiúi tevékenységét, az ország legmagasabb tisztségének gyakorlása előtti és alatti körülményeket, mind Magyarország elmúlt 100 évének hányatott történelmét.

Elég hosszú a 20. századi magyar politikusok listája, akiknek a nevét nem csak a történészek és más szakemberek ismerik. Néhányan közülük rendkívül tehetségesek voltak, másoknak viszont megkérdőjelezhető volt a jelleme és a múltja. Még akkor is, ha a legrosszabbaktól eltekintünk, akik a bal- vagy jobboldali, véres kezű diktatúrák, a 20. század magyar tragédiájának (a régió többi részén és Európa más részein zajló nemzeti tragédiák variációjának) részét képező rezsimek részesei voltak, gyakorlatilag valamennyi politikus élettörténetére rányomta bélyegét az idejétmúlt vagy rendezetlen politikai doktrínák, döntések, események, hibák öröksége, vagy egyszerűen csak az, hogy nem tudtak vagy nem akartak túllépni azon, amit jogosan vagy tévesen országuk földrajzi helyének és történelmének megváltoztathatatlan terheként érzékeltek. Néhányan közülük bátran megpróbáltak ellenállni, sőt, visszafordítani a belföldi vagy külföldi fejleményeket, de végül kudarcot vallottak.

A "történelmi determinizmus" nem túl dicséretes ideológia vagy a politikai és történelmi elemzés vagy előrejelzés eszköze. Mindazonáltal a magyar politikai rendszer néhány nem túl vonzó vonása - amelyek közül meg kell említeni a jobboldali és baloldali elnyomó rezsimek közötti éles ingadozásokat és a modern demokrácia megteremtésének kudarcát a ritka jó időszakokban - nem kizárólag a vezető politikusok hibája volt.

Mindez azt jelenti, hogy a "20. század legnagyobb magyar államférfija" címért folyó versenyt nem volt nehéz megnyerni? A válaszom igen és nem.

Nagyon valószínű, hogy Antall nem egyezett volna bele, hogy komolyan vegyen egy ilyen "versenyt". Diszkréciója és intellektusa sem tette volna lehetővé, hogy elfogadja ezt a hízelgő megnevezést. Nem azért döntöttem e meghatározás mellett, hogy hozzájáruljak a néhai miniszterelnök posztumusz dicsőítéséhez és misztifikálásához, és nem is azért, hogy a két világháború közötti időszak politikai elitjének bűneiről és erényeiről szóló, Horthyval, Bethlennel, Telekivel vagy Kállayval kezdődő, máig dúló vitához járuljak hozzá.

Antall érdemeit és eredményeit hat címszó alatt szeretném összefoglalni. Ennek a hat pontnak a kombinációja az, ami ahhoz a meggyőződésemhez vezet, hogy Antall valóban kiemelkedik a modern magyar politikai vezetők galériájából.

1. A 20. század két fő, egymással szemben álló politikai rendszere szerkezetének és működésének mély megértése: a nyugati liberális demokráciáé és a különböző totalitárius ideológiákon alapuló autoriter rendszereké.
2. Annak alapos megértése, hogy hogyan működik egy modern demokratikus parlamentáris rendszer, és hogyan lehet azt egy egypárti diktatúra romjain létrehozni.
3. Erős érzéke a szociális kérdések fontossága iránt, valamint a piacgazdasági verseny és a kevésbé kiváltságosok védelmének kötelezettsége közötti egyensúly megteremtésének szükségessége iránt; ezért volt meggyőződése, hogy a "szociális piacgazdaság" a legjobb társadalmi modell Magyarország számára.
4. A hazai és a nemzetközi politikai rend szoros egymásrautaltságának, valamint a hazafiság fontosságának és a nacionalizmus elutasításának teljes tudatosítása, amelyet a béke és a demokrácia fenyegetéseként ismert fel.
5. Az a meggyőződés, hogy a történelem egyedülálló lehetőséget kínál Magyarországnak és a térség többi szovjet szatellit államának, hogy csatlakozzon az európai és más nyugati demokráciák közösségéhez. Továbbá, hogy Magyarországnak nem szabad haboznia és elszalasztania ezt a pillanatot. Biztosítani kell, hogy ne legyen viszarendeződés, és ne szoruljon ki a Nyugatból, ahová igazán tartozik.
6. A rendszerváltoztatás céljának és folyamatának megértése és mesteri vezetése, veleszületett érzék a politikai és emberi helyzetek különbözőségei és hasonlóságai iránt, azok iránt, ahol kompromisszumra volt szükség, és azok iránt, ahol keménységre.

Antall kommunista rendszer alatti életéről és arról az útról, amely a Magyar Demokrata Fórum vezetőjévé tette, annak a pártnak a vezetőjévé, amelyet az 1990 tavaszán tartott választásokon győzelemre vezetett, kiterjedt szakirodalom áll rendelkezésre. Antall beszédeinek és interjúinak magyar, angol és német nyelvű gyűjteményei szintén hasznos források a néhai miniszterelnök gondolkodásáról a magyar és a nemzetközi fejleményeket illetően.

Azok az értékek, ismeretek és személyes meggyőződések, amelyeket Antall örökölt vagy szerzett élete során, alapvetően eltértek a Magyarországon különböző időszakokban uralkodó kommunista, nemzetiszocialista vagy hasonló ideológiáktól. Erős szociális öntudattal rendelkező liberális demokrata volt. Mélyen kötődött mind a magyar, mind az európai és a nyugati kultúrához és történelemhez. Antall tisztában volt a közszolgálat fontosságával és a politikai vezetők felelősségével is. Ugyanakkor azt is tudta, hogy amíg a kommunisták vannak hatalmon, addig nem tud és nem is akar aktív politikai szerepet vállalni.

Nem Antall volt az egyetlen, aki az 1940-es években, majd 1956-ban is abban reménykedett, hogy Magyarország nyugati típusú modern demokráciává válik. Ezrek és ezrek, akik osztották ezeket a reményeket és értékeket, megpróbálták elhagyni a kommunista Magyarországot, hogy Nyugaton keressék a szabadságot és a demokráciát, még akkor is, ha súlyos börtönbüntetést kockáztattak, ha az állambiztonsági erők (ÁVO, később ÁVH) tagjai a határon elfogták őket. Nehéz döntés volt - maradni vagy menekülni. Antall 1948-49-ben és 1956. november 4-e után is a maradás mellett döntött. Természetesen tágabb családjának néhány tagja és néhány közeli barátja is úgy döntött, hogy csatlakozik a menekültáradathoz. Nyugatra utazni hosszú éveken át kvázi lehetetlen volt, és a menekültek sem látogathattak Magyarországra, hacsak nem mondtak le új hazájuk biztonságáról. A Magyarország és a nyugati országok közötti levelezést a felduzzasztott cenzúraapparátus szisztematikus ellenőrzése alá vonták. Ennek ellenére a levelek és néha a könyvek és újságok mégis átjutottak, és kapcsolatot biztosítottak, még ha a személyes találkozások sokáig gyakorlatilag lehetetlenek is voltak.

Az 1956-os forradalom leverése után Magyarországon sokakban kialakult egyfajta ellenérzés a Nyugattal szemben. Úgy gondolták, hogy a nyugati országoknak segítséget kellett volna nyújtaniuk az oroszok ellen, még akkor is, ha ez egy nagy háborút idézett volna elő Európa szívében. Tévhit volt az is, hogy a világ közömbös Magyarország sorsa iránt, és hogy az emberek elfelejtették, mi történt 1956 októberében és novemberében Budapesten. Ennek a tévhitnek a minél szélesebb körben való terjesztése volt a Kádár-rezsim egyik eszköze, amellyel igyekezett magát a lakosság számára elfogadhatóvá tenni, és elvenni a kedvet a neheztelés vagy a népi ellenállás megnyilvánulásaitól.

Valójában a világ nem felejtette el Magyarországot. Évekkel, évtizedekkel 1956 után nemcsak Európában, hanem minden kontinensen és a legtöbb országban elég volt egy véletlen találkozáskor bárkinek elmondani, hogy "volt magyar menekült", hogy elmondják: "igen, emlékszünk 1956-ra és az orosz tankokra, amelyek eltaposták a hazájuk szabadságáért küzdő magyar fiatalokat és munkásokat".

Antall igyekezett rendszeres kapcsolatot tartani, híreket és véleményt cserélni magyarországi barátaival, valamint azokkal, akik elmentek, arról, hogyan élnek az emberek. Antall egyik legfigyelemreméltóbb szellemi vonása az volt, hogy egyszerre volt idealista és realista. Ez a kombináció segített neki megérteni, hogyan élnek az emberek mind a kommunizmusban, mind a nyugati szabad világban.

A hidegháború teljes időtartama alatt a Szovjetunió és a nyugati közösség közötti kapcsolatok hullámzása mindig hatással volt a kelet-európai szatellitállamokon belüli viszonyokra. Így volt ez az 1970-es és 1980-as években is. A Nixon-féle nyitás a Szovjetunió felé és az azt követő "enyhülés" időszaka, valamint a helsinki folyamat és az 1975-ös helsinki záróokmány hozzájárult a szigorú ideológiai megszorítások korlátozott enyhüléséhez a kultúra, a kereskedelem, a nyugati bankoktól való hitelfelvétel és a kommunista blokkon kívüli utazások tekintetében. Lengyelország és Magyarország volt a legjobb példa erre. A némileg enyhébb cenzúra és a nyugati utazási lehetőség kedvezményezettjei azonban többnyire a nomenklatúra tagjai, vagy azok gyermekei voltak. Antall nyilvánvalóan nem tartozott ebbe a csoportba. A szamizdat szerzők közé sem tartozott. A nyugati demokráciák politikai rendszereivel kapcsolatos ismeretei és szimpátiája azonban ismert volt mind a rendőrség, mind az 1980-as évek folyamán kialakuló ellenzéki csoportok tagjai előtt.

Antall meg volt győződve arról, hogy a kommunista rendszer mélységesen idegen a magyar nép törekvéseitől és ellentétes az ország nyugati hagyományaival. Nemcsak remélte, hanem hitt is abban, hogy egy napon a kommunista diktatúrát egy nyugati típusú többpárti demokrácia fogja felváltani, de általában tartózkodott attól, hogy megjósolja mikor és milyen körülmények között, kivéve azt, hogy a szabad választások részei ennek a folyamatnak.
Antall nem vett részt a “Lakiteleki találkozón”, de sok résztvevőt ismert, akik folyamatosan tájékoztatták őt a találkozóról.?„ Miután alaposan átgondolta a különböző, 1988-1989-ben létrejött vagy újjáalakult ellenzéki csoportok erősségeit és gyengeségeit, Antall úgy döntött, hogy csatlakozik a Magyar Demokrata Fórumhoz (MDF) - egy népi mozgalomhoz, amely akkor még nem volt politikai párt. Antall úgy érezte, hogy ez a mozgalom a magyar lakosság széles rétegét képviseli földrajzi, társadalmi és szakmai hátterét tekintve, és a legnagyobb esélye van arra, hogy az egypártrendszer megszűnése után jelentős és sikeres párttá alakuljon. Antall úgy vélte továbbá, hogy az MDF a tagság széles köre és sokszínűsége miatt a legnagyobb eséllyel maradhat fenn, ha a fennálló rendszer hatalma megszorítja, és ha a kommunista egypártrendszer folytatódna.

Egy másik csoport, amely azt remélte, hogy Antall csatlakozik hozzájuk, az újraélesztett Kisgazdapárt (Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, rövidítve FKgP) volt. Antall azonban úgy érezte, hogy a Kisgazdák inkább a múltat, mint Magyarország jelenét és jövőjét képviselik. A Kisgazdapárt tagja lett annak a hárompárti koalíciónak, amelyet Antall az 1990 tavaszán tartott választások után alakított. Egyik vezetőjének, Torgyán Józsefnek a személye és viselkedése miatt azonban jelentős politikai fejfájást okozott a miniszterelnöknek.

1989 nyarán Antall részt vett az ellenzéki csoportok és a magyar kommunista párt (Magyar Szocialista Munkáspárt, rövidítve MSZMP) képviselői közötti kerekasztal-tárgyalásokon. Antall széleskörű alkotmányjogi, magyar és világtörténelmi ismeretei, valamint tárgyalási készsége lehetővé tette, hogy jelentős szerepet játsszon a mindkét fél által elfogadott végleges dokumentum megszövegezésében. Ez volt az a lényeges dokumentum, amely meghatározta a kommunista egypártállamot felváltó demokrácia alkotmányos szabályait, és megnyitotta az utat a szabad választások megszervezéséhez és az Antall-kormány alatti teljes rendszerváltoztatáshoz.

Többek között Szabad György és Kónya Imre is elismerte Antall meghatározó képességét és tudását az alkotmányos kérdések megvitatásában a kerekasztal-tárgyalások során, és ezzel az új demokratikus Magyarország politikai rendszerének kialakításában betöltött szerepét. Ugyancsak Antall e tárgyalások során mutatott kvalitásainak köszönhető, hogy a Magyar Demokrata Fórum elnökévé választották, amelyet győzelemre vezetett.

Sikeres vagy kudarcos volt a magyar rendszerváltoztatás?

E könyv fő következtetése, hogy a magyarországi rendszerváltoztatás sikeres volt, és hogy ebben Antall alapvető szerepet játszott. Úgy vélem, hogy ez a következtetés akkor is helyes volt, és ma, 30 évvel később is helyes, a különböző ellenérvek és negatív fejlemények, valamint az Antall értékeit és a kormánya által követett célokat aláásó szándékos politika ellenére.

Az egyik érv, amely szerint a rendszerváltoztatás nem volt sikeres, arra a tényre épült, hogy az Antall-kormány négy évét követően több választási ciklusban is az előző rendszer tagjai tértek vissza a hatalomba. Horn, Medgyessy és Gyurcsány miniszterelnökök és kabinetjeik e tézis érvényes illusztrációjának tekinthetők. Az őket váltó kormányok irányultsága és tettei is egyre távolabb kerültek az Antall-évek értékeitől és eredményeitől. A jelenleg regnáló politikai elit tagjai ugyanis újra és újra kijelentik, hogy "az 1990-es években nem sikerült a rendszerváltoztatás", és ez az Antall-rendszer hibája volt. A "Kádár-rendszer gyermekei és unokái", akik e kijelentéseket teszik ez alatt valójában azt értik, hogy Magyarországnak olyan új rendszerváltoztatásra van szüksége, amely a jelenlegi vezetők populista, antiliberális, Nyugat-ellenes ideológiájának, Kína- és oroszbarát orientációjának megszilárdítását segíti.

Az alaptalan Antall-ellenes vádak között szerepelt, hogy a miniszterelnök nem "a nép igazi fia", és hogy annak a félfeudális társadalmi osztálynak a nagyképű leszármazottja, amely a második világháború végéig katasztrofális eredménnyel kormányozta Magyarországot. E vád része volt az is, hogy nosztalgiával tekintett a múltra, és a Horthy-rendszer mintájára megpróbálta visszaállítani Magyarországon a fél-autoriter politikai rendszert, annak az admirálisnak a szerepében látva magát, aki az első és a második világháború vége között negyedszázadon át Magyarország "kormányzója” volt. Ennek nyilvánvaló abszurditása ellenére néhányan hittek benne. A mai álhírekhez hasonlóan ezek is az Antall-ellenes demagógok céljait szolgálták.

A miniszterelnök érdeklődése és kompetenciája elleni torzított állítások és aljas támadások eszköztára számos további elemet tartalmazott. Az alábbiakban a leghibásabbak és így a legmérgezőbbek közül mutatunk be néhányat. Ezek hatása ma is érezhető Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének a közvéleményben kialakult megítélésében.

Az első és legképtelenebb az volt, hogy Antallt nem érdekelték a gazdasági kérdések, és hogy az ország politikai vezetőjének a rendszerváltoztatás gazdasági dimenziója iránti állítólagos érdektelensége a felelős a rendszerváltoztatás kudarcáért és az ország ebből következő szegénységéért. Az igazság az, hogy Antall teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a gazdasági és szociális kérdések és a politikai kérdések egyformán fontosak, és elválaszthatatlan egységet alkotnak. Azt is tudta, hogy egy modern demokratikus kormány vezetőjétől ez milyen kiterjedt munkát, konzultációt, a különböző politikai lehetőségek előnyeinek és hátrányainak mérlegelését és kiegyensúlyozását követeli meg. Azt is tudta, hogy a legfontosabb döntések az ő felelőssége.

Beszédeiben és interjúiban, a parlamentnek benyújtott kormányprogramjában, a kabinet tagjaival és munkatársaival, valamint tanácsadóival folytatott megbeszéléseiben Antall folyamatosan foglalkozott a gazdasági helyzettel, és átfogó ismeretekkel rendelkezett a gazdasági összeomlás elkerülése és az átmenet gazdasági és pénzügyi dimenziójának kezelése érdekében meghozandó döntések összetettségének számos aspektusáról. Folyamatosan emlékeztetett a kommunista állam által uralt gazdasági rendszer számos gyengeségére, és újra és újra rámutatott, hogy a különböző reformintézkedések még Magyarországon sem változtatták meg a gazdasági rendszer alapvető jellegét. Jól tudta, hogy a valódi modern piacgazdaság és a magyar valóság között sokkal nagyobb a különbség, mint amit a rendszer színlelt, és amit sok nyugati szakértő látott, köztük olyan nemzetközi szervezetek munkatársai, mint a Bretton Woods-i intézmények vagy az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága.

Mint ismeretes, a Kádár-rezsim "Patyomkin-szerű" politikájának egyik fő következménye az ország súlyos nemzetközi eladósodása volt. A nemzetközi hitelfelvétel egy része az import és a fogyasztási kiadások finanszírozására szolgált, hogy Magyarország a "reformorientált" szocialista ország imázsát erősítse.

A "Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?" kérdés az elmúlt ezer évben újra és újra felmerült tudósok, uralkodók és más politikai vezetők részéről.

A történelem azt mutatja, hogy a "magyarok" keletről jöttek, de több mint 11 évszázaddal ezelőtt úgy döntöttek, hogy a (keresztény) Nyugat részévé válnak. A kérdés azonban azért is merült fel, és gyakran vegyes vagy bizonytalan választ adnak rá, mert a magyar történelem évszázadai során a magyarokat újra és újra hol keleti, hol nyugati hatalmak támadták, szállták meg és uralták, néha egyszerre mindkettő, egészen a 20. századig.

Antall József történészként és politikusként jól ismerte azokat a fenyegetéseket, amelyek keletről és nyugatról érkezhettek és érkeztek is a múltban. Meggyőződése volt azonban, hogy a 20. század közepétől a Nyugat azt az utat választotta, amely a szabadságot, a békét és a jólétet garantálta, míg a Kelet ennek ellenkezőjét, az erőszakot, az elnyomást és a nemzeti identitás elvesztését jelentette.

Úgy tűnt, hogy a kommunizmus bukása és a rendszerváltoztatás lehetősége véget vet ennek a dilemmának. Még akkor is, ha az oroszok kivonulnak európai szatellitjeikből, és a hidegháború véget ér, Magyarország jövője, békéje, szabadsága és jóléte mindig azon múlik, hogy szilárdan Európában és a nyugati közösségben marad-e. Antall víziójának bölcsességét a 21. század eleje igazolta.

Ebben az összefüggésben szeretném megemlíteni azt a konferenciát, amelyet a genfi Webster és a Budapesti Corvinus Egyetem közösen szervezett Magyarország, Közép-Európa és a nyugati közösség jövője címmel (2016). Az előadások és a viták a következő főbb témákat érintették: (1) A nyugati közösség eredményei, szerepe és jövője; (2) A nyugati közösség jelentősége a kis országok számára általában és különösen Magyarország számára; és (3) Mit tehetnek a kis országok általában és különösen Magyarország a nyugati közösség megerősítése érdekében?

Ez a találkozó különösen időszerű és aktuális volt, először is Magyarországnak a nyugati közösséggel szembeni paradox helyzete miatt. A pozitív oldalról ki kell emelni az 1956-os magyar felkelés történelmi hozzájárulását a szabadság világméretű ügyéhez és az európai kommunista uralom végső felszámolásához. Fontos megemlékezni a kommunizmus utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József érdemeiről is, aki két totalitárius rendszer örökségével szembenézve egy új, dinamikus liberális parlamentáris demokrácia megszületésében és megszilárdításában, valamint Magyarországnak az (ő kifejezésével) "euroatlanti közösségbe" való bevezetésében szerzett érdemeket. A negatív oldalon a 21. század második évtizedének közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Antall-évek rendszerváltoztatásának demokratikus vívmányai fokozatosan erodálódnak „balról” és „jobbról” is. Így Magyarország fokozatosan azzal fenyegetett, hogy előnyből teherré válik Európa és a nyugati közösség számára.

A "nyugati közösség" a nemzetek és államok liberális politikai elveken alapuló demokratikus közösségépítésének legszélesebb körű és legsikeresebb tapasztalata. Bizonyos értelemben a "nyugati" kifejezés félrevezető. Ez a közösség nem földrajzi fogalom, és nem is a "nyugati" vagy az "európai" civilizáció történelmi fogalmára utal. A háború utáni kezdetektől napjainkig egy nyitott közösség, amelynek alapjai a közös és konvergens értékek (amelyek közül a legfontosabbak a szabadság, a tolerancia, az emberi jogok és méltóság tiszteletben tartása), valamint a békéhez, a nemzetközi együttműködéshez és a stabil demokratikus politikai rendhez fűződő érdekek. A "nyugati közösséget" kezdettől fogva pluralizmus és sokszínűség, verseny és szolidaritás jellemezte. Egyik fő szervező elve a nemzeti identitás és függetlenség tiszteletben tartásának összeegyeztetése, valamint a nacionalizmus szélsőséges formáinak elutasítása volt a közösségen belül és kívül.

A "nyugati közösség" eredményei valóban lenyűgözőek. A legfontosabbak közül hármat kell itt megemlíteni: (1) a példátlan jólét és társadalmi fejlődés a gazdasági integráció folyamata révén; (2) a szabad, demokratikus politikai rendszerek kialakulása és megszilárdulása az egész nyugati közösségben, és (3) végül, de nem utolsósorban az "örök béke" évszázados "utópiájának" megvalósulása - ma már egyszerűen elképzelhetetlen a háború vagy az erőszak alkalmazása a közösséghez tartozó kis vagy nagy országok között.?

A nyugati közösség egyszerre értékközösség és közös érdekek közössége. Ezek közé az értékek közé tartoznak a humanitárius értékek. Ez utóbbiak közé tartozik a nemzetközi menekültügyi rend szabályainak tiszteletben tartása. Antallnak a menekültek jogainak megértése és tiszteletben tartása nemcsak általános humanitárius hajlamán és a nemzetközi jog elvei iránti elkötelezettségén alapult. Családi hagyományai és édesapja személyes menekültvédelmi tapasztalatai is alátámasztották ezt.

Idősebb Antall József (Antall édesapja) magas rangú köztisztviselő és politikus volt, aki ellenezte a jobboldali szélsőségeket és a hitleri háborúkat: "Az 1930-as évek végén a menekültügyek kezelése is a feladatai közé tartozott, mivel 1938-tól jelentősen emelkedni kezdett az országba menekülők száma. A zsidó származású politikai menekültek elsősorban Romániából, Ausztriából és Csehszlovákiából indultak útnak. A Magyarországra érkezők többsége lengyel volt: 1939 őszén Lengyelország német megszállása után 70 ezer civil és katona menekült el Lengyelországból. Amellett, hogy id. Antall menekültügyi kormánybiztosként több ezer lengyelnek segített, Henryk Sławik lengyel diplomatával együtt 1939 és 1945 között több mint 5000 lengyel zsidót mentett meg. 1989-ben az izraeli Yad Vasem Intézet a Nemzetek Igazai közé választotta. Az intézet kertjében fát ültettek a tiszteletére fia, ifjabb Antall József, a későbbi miniszterelnök jelenlétében."

A gazdasági és társadalmi rend egymással versengő modelljei és iskolái

A Magyar Demokrata Fórum választási programjának és az Antall-kormány rendszerváltoztatási programjának egyik fő elhatározása a "szociális piacgazdaság" magyar változatának bevezetése volt.

Az 1940-es évek vége óta a nyugat-európai országokban különböző időpontokban ténylegesen megvalósított fő iskolák és modellek a következők voltak: (1) jóléti állam; (2) keynesiánizmus; (3) indikatív tervezés; (4) monetarizmus; (5) az 1970-es évek utáni neoliberalizmus (megkülönböztetendő a neoliberalizmus eredeti fogalmától, amely a szociális piacgazdaság elméletének része volt) és a (6) szociális piacgazdaság?. Mind a hat modell lényegében a piacgazdaságnak a változata volt, a kormányzati ellenőrzés és felelősség különböző fokával és típusával. A kormányok aktív szerepet játszanak mind a hat rendszerben. Ez a monetarizmusra, a neoliberalizmusra és a szociális piacgazdaságra is igaz, nemcsak az előző bekezdésben felsorolt első három megközelítésre.

A második világháború vége óta a legsikeresebb európai modell az úgynevezett "szociális piacgazdaság" volt, amely egyensúlyt teremtett a piaci verseny és a társadalmi felelősségvállalás között. A "szociális piacgazdaság" fontosságát az európai alkotmánytervezet és az azt követő Lisszaboni Szerződés szerzői is elismerték:
"Az Unió Európa fenntartható fejlődéséért dolgozik, amelynek alapja a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, a szociális piacgazdaság, a magas fokú versenyképesség, célja a teljes foglalkoztatottság és társadalmi fejlődés valamint a környezet minőségének magas szintű védelme és javítása... Küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet... Elősegíti a gazdasági, társadalmi és területi kohéziót, valamint a tagállamok közötti szolidaritást...".?