Antall kommunista rendszer alatti életéről és arról az útról, amely a Magyar Demokrata Fórum vezetőjévé tette, annak a pártnak a vezetőjévé, amelyet az 1990 tavaszán tartott választásokon győzelemre vezetett, kiterjedt szakirodalom áll rendelkezésre. Antall beszédeinek és interjúinak magyar, angol és német nyelvű gyűjteményei szintén hasznos források a néhai miniszterelnök gondolkodásáról a magyar és a nemzetközi fejleményeket illetően.
Azok az értékek, ismeretek és személyes meggyőződések, amelyeket Antall örökölt vagy szerzett élete során, alapvetően eltértek a Magyarországon különböző időszakokban uralkodó kommunista, nemzetiszocialista vagy hasonló ideológiáktól. Erős szociális öntudattal rendelkező liberális demokrata volt. Mélyen kötődött mind a magyar, mind az európai és a nyugati kultúrához és történelemhez. Antall tisztában volt a közszolgálat fontosságával és a politikai vezetők felelősségével is. Ugyanakkor azt is tudta, hogy amíg a kommunisták vannak hatalmon, addig nem tud és nem is akar aktív politikai szerepet vállalni.
Nem Antall volt az egyetlen, aki az 1940-es években, majd 1956-ban is abban reménykedett, hogy Magyarország nyugati típusú modern demokráciává válik. Ezrek és ezrek, akik osztották ezeket a reményeket és értékeket, megpróbálták elhagyni a kommunista Magyarországot, hogy Nyugaton keressék a szabadságot és a demokráciát, még akkor is, ha súlyos börtönbüntetést kockáztattak, ha az állambiztonsági erők (ÁVO, később ÁVH) tagjai a határon elfogták őket. Nehéz döntés volt - maradni vagy menekülni. Antall 1948-49-ben és 1956. november 4-e után is a maradás mellett döntött. Természetesen tágabb családjának néhány tagja és néhány közeli barátja is úgy döntött, hogy csatlakozik a menekültáradathoz. Nyugatra utazni hosszú éveken át kvázi lehetetlen volt, és a menekültek sem látogathattak Magyarországra, hacsak nem mondtak le új hazájuk biztonságáról. A Magyarország és a nyugati országok közötti levelezést a felduzzasztott cenzúraapparátus szisztematikus ellenőrzése alá vonták. Ennek ellenére a levelek és néha a könyvek és újságok mégis átjutottak, és kapcsolatot biztosítottak, még ha a személyes találkozások sokáig gyakorlatilag lehetetlenek is voltak.
Az 1956-os forradalom leverése után Magyarországon sokakban kialakult egyfajta ellenérzés a Nyugattal szemben. Úgy gondolták, hogy a nyugati országoknak segítséget kellett volna nyújtaniuk az oroszok ellen, még akkor is, ha ez egy nagy háborút idézett volna elő Európa szívében. Tévhit volt az is, hogy a világ közömbös Magyarország sorsa iránt, és hogy az emberek elfelejtették, mi történt 1956 októberében és novemberében Budapesten. Ennek a tévhitnek a minél szélesebb körben való terjesztése volt a Kádár-rezsim egyik eszköze, amellyel igyekezett magát a lakosság számára elfogadhatóvá tenni, és elvenni a kedvet a neheztelés vagy a népi ellenállás megnyilvánulásaitól.
Valójában a világ nem felejtette el Magyarországot. Évekkel, évtizedekkel 1956 után nemcsak Európában, hanem minden kontinensen és a legtöbb országban elég volt egy véletlen találkozáskor bárkinek elmondani, hogy "volt magyar menekült", hogy elmondják: "igen, emlékszünk 1956-ra és az orosz tankokra, amelyek eltaposták a hazájuk szabadságáért küzdő magyar fiatalokat és munkásokat".
Antall igyekezett rendszeres kapcsolatot tartani, híreket és véleményt cserélni magyarországi barátaival, valamint azokkal, akik elmentek, arról, hogyan élnek az emberek. Antall egyik legfigyelemreméltóbb szellemi vonása az volt, hogy egyszerre volt idealista és realista. Ez a kombináció segített neki megérteni, hogyan élnek az emberek mind a kommunizmusban, mind a nyugati szabad világban.
A hidegháború teljes időtartama alatt a Szovjetunió és a nyugati közösség közötti kapcsolatok hullámzása mindig hatással volt a kelet-európai szatellitállamokon belüli viszonyokra. Így volt ez az 1970-es és 1980-as években is. A Nixon-féle nyitás a Szovjetunió felé és az azt követő "enyhülés" időszaka, valamint a helsinki folyamat és az 1975-ös helsinki záróokmány hozzájárult a szigorú ideológiai megszorítások korlátozott enyhüléséhez a kultúra, a kereskedelem, a nyugati bankoktól való hitelfelvétel és a kommunista blokkon kívüli utazások tekintetében. Lengyelország és Magyarország volt a legjobb példa erre. A némileg enyhébb cenzúra és a nyugati utazási lehetőség kedvezményezettjei azonban többnyire a nomenklatúra tagjai, vagy azok gyermekei voltak. Antall nyilvánvalóan nem tartozott ebbe a csoportba. A szamizdat szerzők közé sem tartozott. A nyugati demokráciák politikai rendszereivel kapcsolatos ismeretei és szimpátiája azonban ismert volt mind a rendőrség, mind az 1980-as évek folyamán kialakuló ellenzéki csoportok tagjai előtt.
Antall meg volt győződve arról, hogy a kommunista rendszer mélységesen idegen a magyar nép törekvéseitől és ellentétes az ország nyugati hagyományaival. Nemcsak remélte, hanem hitt is abban, hogy egy napon a kommunista diktatúrát egy nyugati típusú többpárti demokrácia fogja felváltani, de általában tartózkodott attól, hogy megjósolja mikor és milyen körülmények között, kivéve azt, hogy a szabad választások részei ennek a folyamatnak.
Antall nem vett részt a “Lakiteleki találkozón”, de sok résztvevőt ismert, akik folyamatosan tájékoztatták őt a találkozóról.?„ Miután alaposan átgondolta a különböző, 1988-1989-ben létrejött vagy újjáalakult ellenzéki csoportok erősségeit és gyengeségeit, Antall úgy döntött, hogy csatlakozik a Magyar Demokrata Fórumhoz (MDF) - egy népi mozgalomhoz, amely akkor még nem volt politikai párt. Antall úgy érezte, hogy ez a mozgalom a magyar lakosság széles rétegét képviseli földrajzi, társadalmi és szakmai hátterét tekintve, és a legnagyobb esélye van arra, hogy az egypártrendszer megszűnése után jelentős és sikeres párttá alakuljon. Antall úgy vélte továbbá, hogy az MDF a tagság széles köre és sokszínűsége miatt a legnagyobb eséllyel maradhat fenn, ha a fennálló rendszer hatalma megszorítja, és ha a kommunista egypártrendszer folytatódna.
Egy másik csoport, amely azt remélte, hogy Antall csatlakozik hozzájuk, az újraélesztett Kisgazdapárt (Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, rövidítve FKgP) volt. Antall azonban úgy érezte, hogy a Kisgazdák inkább a múltat, mint Magyarország jelenét és jövőjét képviselik. A Kisgazdapárt tagja lett annak a hárompárti koalíciónak, amelyet Antall az 1990 tavaszán tartott választások után alakított. Egyik vezetőjének, Torgyán Józsefnek a személye és viselkedése miatt azonban jelentős politikai fejfájást okozott a miniszterelnöknek.
1989 nyarán Antall részt vett az ellenzéki csoportok és a magyar kommunista párt (Magyar Szocialista Munkáspárt, rövidítve MSZMP) képviselői közötti kerekasztal-tárgyalásokon. Antall széleskörű alkotmányjogi, magyar és világtörténelmi ismeretei, valamint tárgyalási készsége lehetővé tette, hogy jelentős szerepet játsszon a mindkét fél által elfogadott végleges dokumentum megszövegezésében. Ez volt az a lényeges dokumentum, amely meghatározta a kommunista egypártállamot felváltó demokrácia alkotmányos szabályait, és megnyitotta az utat a szabad választások megszervezéséhez és az Antall-kormány alatti teljes rendszerváltoztatáshoz.
Többek között Szabad György és Kónya Imre is elismerte Antall meghatározó képességét és tudását az alkotmányos kérdések megvitatásában a kerekasztal-tárgyalások során, és ezzel az új demokratikus Magyarország politikai rendszerének kialakításában betöltött szerepét. Ugyancsak Antall e tárgyalások során mutatott kvalitásainak köszönhető, hogy a Magyar Demokrata Fórum elnökévé választották, amelyet győzelemre vezetett.
Sikeres vagy kudarcos volt a magyar rendszerváltoztatás?
E könyv fő következtetése, hogy a magyarországi rendszerváltoztatás sikeres volt, és hogy ebben Antall alapvető szerepet játszott. Úgy vélem, hogy ez a következtetés akkor is helyes volt, és ma, 30 évvel később is helyes, a különböző ellenérvek és negatív fejlemények, valamint az Antall értékeit és a kormánya által követett célokat aláásó szándékos politika ellenére.
Az egyik érv, amely szerint a rendszerváltoztatás nem volt sikeres, arra a tényre épült, hogy az Antall-kormány négy évét követően több választási ciklusban is az előző rendszer tagjai tértek vissza a hatalomba. Horn, Medgyessy és Gyurcsány miniszterelnökök és kabinetjeik e tézis érvényes illusztrációjának tekinthetők. Az őket váltó kormányok irányultsága és tettei is egyre távolabb kerültek az Antall-évek értékeitől és eredményeitől. A jelenleg regnáló politikai elit tagjai ugyanis újra és újra kijelentik, hogy "az 1990-es években nem sikerült a rendszerváltoztatás", és ez az Antall-rendszer hibája volt. A "Kádár-rendszer gyermekei és unokái", akik e kijelentéseket teszik ez alatt valójában azt értik, hogy Magyarországnak olyan új rendszerváltoztatásra van szüksége, amely a jelenlegi vezetők populista, antiliberális, Nyugat-ellenes ideológiájának, Kína- és oroszbarát orientációjának megszilárdítását segíti.
Az alaptalan Antall-ellenes vádak között szerepelt, hogy a miniszterelnök nem "a nép igazi fia", és hogy annak a félfeudális társadalmi osztálynak a nagyképű leszármazottja, amely a második világháború végéig katasztrofális eredménnyel kormányozta Magyarországot. E vád része volt az is, hogy nosztalgiával tekintett a múltra, és a Horthy-rendszer mintájára megpróbálta visszaállítani Magyarországon a fél-autoriter politikai rendszert, annak az admirálisnak a szerepében látva magát, aki az első és a második világháború vége között negyedszázadon át Magyarország "kormányzója” volt. Ennek nyilvánvaló abszurditása ellenére néhányan hittek benne. A mai álhírekhez hasonlóan ezek is az Antall-ellenes demagógok céljait szolgálták.
A miniszterelnök érdeklődése és kompetenciája elleni torzított állítások és aljas támadások eszköztára számos további elemet tartalmazott. Az alábbiakban a leghibásabbak és így a legmérgezőbbek közül mutatunk be néhányat. Ezek hatása ma is érezhető Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének a közvéleményben kialakult megítélésében.
Az első és legképtelenebb az volt, hogy Antallt nem érdekelték a gazdasági kérdések, és hogy az ország politikai vezetőjének a rendszerváltoztatás gazdasági dimenziója iránti állítólagos érdektelensége a felelős a rendszerváltoztatás kudarcáért és az ország ebből következő szegénységéért. Az igazság az, hogy Antall teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a gazdasági és szociális kérdések és a politikai kérdések egyformán fontosak, és elválaszthatatlan egységet alkotnak. Azt is tudta, hogy egy modern demokratikus kormány vezetőjétől ez milyen kiterjedt munkát, konzultációt, a különböző politikai lehetőségek előnyeinek és hátrányainak mérlegelését és kiegyensúlyozását követeli meg. Azt is tudta, hogy a legfontosabb döntések az ő felelőssége.
Beszédeiben és interjúiban, a parlamentnek benyújtott kormányprogramjában, a kabinet tagjaival és munkatársaival, valamint tanácsadóival folytatott megbeszéléseiben Antall folyamatosan foglalkozott a gazdasági helyzettel, és átfogó ismeretekkel rendelkezett a gazdasági összeomlás elkerülése és az átmenet gazdasági és pénzügyi dimenziójának kezelése érdekében meghozandó döntések összetettségének számos aspektusáról. Folyamatosan emlékeztetett a kommunista állam által uralt gazdasági rendszer számos gyengeségére, és újra és újra rámutatott, hogy a különböző reformintézkedések még Magyarországon sem változtatták meg a gazdasági rendszer alapvető jellegét. Jól tudta, hogy a valódi modern piacgazdaság és a magyar valóság között sokkal nagyobb a különbség, mint amit a rendszer színlelt, és amit sok nyugati szakértő látott, köztük olyan nemzetközi szervezetek munkatársai, mint a Bretton Woods-i intézmények vagy az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága.
Mint ismeretes, a Kádár-rezsim "Patyomkin-szerű" politikájának egyik fő következménye az ország súlyos nemzetközi eladósodása volt. A nemzetközi hitelfelvétel egy része az import és a fogyasztási kiadások finanszírozására szolgált, hogy Magyarország a "reformorientált" szocialista ország imázsát erősítse.
