A "Kelethez vagy Nyugathoz tartozunk?" kérdés az elmúlt ezer évben újra és újra felmerült tudósok, uralkodók és más politikai vezetők részéről.
A történelem azt mutatja, hogy a "magyarok" keletről jöttek, de több mint 11 évszázaddal ezelőtt úgy döntöttek, hogy a (keresztény) Nyugat részévé válnak. A kérdés azonban azért is merült fel, és gyakran vegyes vagy bizonytalan választ adnak rá, mert a magyar történelem évszázadai során a magyarokat újra és újra hol keleti, hol nyugati hatalmak támadták, szállták meg és uralták, néha egyszerre mindkettő, egészen a 20. századig.
Antall József történészként és politikusként jól ismerte azokat a fenyegetéseket, amelyek keletről és nyugatról érkezhettek és érkeztek is a múltban. Meggyőződése volt azonban, hogy a 20. század közepétől a Nyugat azt az utat választotta, amely a szabadságot, a békét és a jólétet garantálta, míg a Kelet ennek ellenkezőjét, az erőszakot, az elnyomást és a nemzeti identitás elvesztését jelentette.
Úgy tűnt, hogy a kommunizmus bukása és a rendszerváltoztatás lehetősége véget vet ennek a dilemmának. Még akkor is, ha az oroszok kivonulnak európai szatellitjeikből, és a hidegháború véget ér, Magyarország jövője, békéje, szabadsága és jóléte mindig azon múlik, hogy szilárdan Európában és a nyugati közösségben marad-e. Antall víziójának bölcsességét a 21. század eleje igazolta.
Ebben az összefüggésben szeretném megemlíteni azt a konferenciát, amelyet a genfi Webster és a Budapesti Corvinus Egyetem közösen szervezett Magyarország, Közép-Európa és a nyugati közösség jövője címmel (2016). Az előadások és a viták a következő főbb témákat érintették: (1) A nyugati közösség eredményei, szerepe és jövője; (2) A nyugati közösség jelentősége a kis országok számára általában és különösen Magyarország számára; és (3) Mit tehetnek a kis országok általában és különösen Magyarország a nyugati közösség megerősítése érdekében?
Ez a találkozó különösen időszerű és aktuális volt, először is Magyarországnak a nyugati közösséggel szembeni paradox helyzete miatt. A pozitív oldalról ki kell emelni az 1956-os magyar felkelés történelmi hozzájárulását a szabadság világméretű ügyéhez és az európai kommunista uralom végső felszámolásához. Fontos megemlékezni a kommunizmus utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József érdemeiről is, aki két totalitárius rendszer örökségével szembenézve egy új, dinamikus liberális parlamentáris demokrácia megszületésében és megszilárdításában, valamint Magyarországnak az (ő kifejezésével) "euroatlanti közösségbe" való bevezetésében szerzett érdemeket. A negatív oldalon a 21. század második évtizedének közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Antall-évek rendszerváltoztatásának demokratikus vívmányai fokozatosan erodálódnak „balról” és „jobbról” is. Így Magyarország fokozatosan azzal fenyegetett, hogy előnyből teherré válik Európa és a nyugati közösség számára.
