A két dunai vízlépcső elleni széleskörű társadalmi föllépésnek is volt köszönhető, hogy a magyar kormányok történetében első ízben az Antall-kormánynak volt Környezetvédelmi Minisztériuma, élén Keresztes K. Sándor építészmérnökkel. Az új tárca által tapasztalt kormányzaton belüli nehézségek kiküszöbölésére a miniszterelnök egyeztető megbeszéléseket javasolt a Belügy-, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi-, valamint a Pénzügyminisztérium vezetőivel. Külön megbeszéléséket szorgalmazott Keresztes miniszter, Siklós Csaba és Mádl Ferenc miniszterek és köztem a Bősi Erőművel kapcsolatban.? Miután a Nagymarosnál folytatott építkezéseket a Németh-, majd az Antall-kormány véglegesen leállította, de a Marián Čalfa vezette csehszlovák kormány a kezdeti habozás után – a szlovák kormánynak szabad utat engedve ~ az építkezés folytatása és befejezése mellett döntött, a Bősnél készülő erőmű és az ahhoz vezető üzemvíz-csatorna kérdése mind súlyosabb feszültséghez vezetett a két baráti ország között. Sajnos a Duna-kör és ennek hatására Mádl Ferenc tárca nélküli miniszternek az üggyel foglalkozó stábja kétségbe vonta a Duna csehszlovák területen történő elterelését célzó ún. „C” változat megvalósíthatóságát, és azt „papírtigrisnek” nevezte. A cáfolat 1992. október 24-én következett be, amikor szlovák területen a Duna vízfolyását egy gáttal beterelték a betoncsatornába. A vélemények ma is megoszlanak az egész beruházás elmaradását fájlalók, és egy elszalasztott kompromisszumos megoldás (az ún. „D” változat, a Dunát magyar területen, Dunakilitinél elterelő, de a nagymarosi erőművet elhagyó és a Szigetköz vízellátását biztosító terv) között.? A kormány az ellenzéknek és az Európai Közösségnek az ügybe történő bevonásával próbálta az egyoldalú lépést megelőzni. Számos tárgyalást folytattunk a parlamenti pártokkal és a szakértőkkel, még azt is lehetővé téve, hogy a csehszlovák kormánybiztos a magyar Országgyűlésben fölszólalva érveljen a megvalósítás mellett, de az elterelést legfeljebb katonai erővel tudtuk volna megakadályozni. Ez európai integrációs törekvéseinket zátonyra futtatta volna. Ráadásul a válófélben lévő Csehszlovákia kormánya világossá tette, hogy ez háborút jelentene a két ország között, márpedig a csehszlovák hadsereg a magyarnál jóval erősebb volt. A végső szakaszban tartott két hatpárti értekezlet tükrözte a helyzet súlyosságát, de bizonytalanságban volt, hogy az Európai Közösség figyelmeztetését figyelmen kívül hagyva a csehszlovák fél megkockáztatja-e az elterelést, és hogy az sikerülni fog-e.?
