1993. év

(Az 1989-ben megszüntetett Állami Egyházügyi Hivatal iratanyaga a művelődési tárcához került, és most rendelkezni kellene a felülvizsgálatának mikéntjéről, a levéltározásáról és a kutathatóságáról.)

Kérem figyelembe venni, hogy itt olyan alapvető politikai és jogi kérdésekről van szó, amelyeket majdnem ugyanúgy kell az első menetben kezelni, mint akár az úgynevezett III/III-as törvényt, mivel az Egyházügyi Hivatal funkciója az egyházak ellenőrzésében, az ezzel kapcsolatos személyi problémák és egyéb kihasználható politikai kérdések igen nagy felelősséget jelentenek. Itt kiemelkedő történeti értékű anyagról van szó hosszú távon, de rövid távon itt egy nagyon markáns, kemény politikai kérdésről van szó. Tehát, aki azt hiszi, hogy itt elég szakértőket csak úgy kijelölni, az téved. Itt olyan objektív, az államtitok és minden egyéb bizalmi jellegű funkcióról van szó, mert az iratanyag manipulálható anyagként ismeretes. Tudjuk jól, hogy a papokat és az egyházakat az elmúlt évtizedekben szinte, azt lehet mondani, hogy rendőri alapon, részben ezen a szervezeten keresztül tartották kézben, amire egy közvetlen példát szeretnék csak elmondani. 1988 elején, amikor mi felvetettük az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetését az ellenzék oldaláról a Magyar Demokrata Fórum részéről, és amikor az első megbeszélések ’89 elején, már januártól konkrét formában zajlottak, olyan volt még a félelem, hogy a püspöki karok nem mertek bennünket ebben támogatni, és kérték, hogy ezt ne csináljuk, mert olyan félelemben éltek. Később ezt azután a kormányzat is tudomásul vette, most nem kívánok részletekbe bocsátkozni. Olyan félelemben tarthatta őket ez a testület, ami jelzi, hogy ennek milyen lehet a levéltári anyaga is. Tudjuk, hogy egyes pártok képviselői azonnal ebbe szerettek volna betekinteni, azért kellett zároltatni. Ennyit szerettem volna – az anyag ismeretében – részben hozzászólni.

(Boross Péter belügyminiszter szerint az önkormányzatoknál tárolt iratanyag rendezése nem olyan egyszerű. Erre nem kormányhatározat, hanem kormányrendelet kellene.)

Voltak az Egyházügyi Hivatalnak helyi megbízottjai, gondolom, és a helyi megbízottak iratanyagáról van szó. Tehát a levéltári törvény szerint a decentralizált szervezetek, tehát a kormányszervek iratanyaga került ide, tehát a központi kormányzati szervezet decentralizált szervezetének az iratanyagáról van szó, ezeket kapták meg a megyei levéltárak. Tehát nem magának a központi iratképző szervnek, hanem a decentrumnak. A kérdés az, hogy a jegyző rendelkezhet-e ezen iratanyag fölött? Megszűnt kormányszervről van szó, megszűnt kormányzati szerv decentrumának az iratanyagáról. Ezt a jegyző mint a jelenlegi önkormányzat dolgozója szerintem nem irányíthatja, nem kezelheti. Kérem szépen, a köztársasági megbízott az egyetlen, aki ebben a kérdésben felmerülhet mint személy, mert még egyszer mondom, a Szegedi Egyetem levéltári anyaga a szegedi levéltárban van. Tehát a magyar felsőoktatásnak az anyaga önkormányzati levéltárakban van, nagyon hibásan, elhelyezve. Ez abból ered, hogy ezek állami levéltárak voltak. Korábban önkormányzatiak voltak, majd állami levéltárak lettek, majd újra visszaadták ezeket az önkormányzatoknak, és ebből egy olyan felemás helyzet alakult ki, hogy területi elv szerint az önkormányzat, az állam decentrumai és az állam alapvető intézményeinek anyaga is odakerült. Ez elhelyezésben nem probléma, de a fölöttük való rendelkezésben, a felügyeletben, a joghatósági részében merül fel a probléma. Úgy látom, hogy ez nincs kidolgozva megnyugtatóan. Ez felvet mást is, nem csak ezt. Az alapkérdés az, hogy a gyűjteményként való elhelyezésén nem lehet változtatni, ha már ott van egyszer. Tehát ez ott van. Erre vonatkozhatnak szigorúan bizalmas, titkos minősítés kell, bár a levéltár tele van ilyen anyaggal. A másik pedig: az erről való rendelkezést vagy felügyeletet a köztársasági megbízottra kellene bízni, illetve ennek megyei hivatalai részéről kellene megközelíteni, és csak azután jöhet a jegyző. De én a jegyző szerepét őszintén szólva nem látom ebben.

(Jeszenszky Géza külügyminiszter a kutathatóság kérdését veti fel, mert szerinte a ma hatályos jogi szabályozás kevésbé teszi lehetővé a kutatást, mint a ’80-as években.)

Hát ez egyrészt egy technikai kérdés, másrészt egy jogállamban keletkezett iratanyag kutatása 30 év után lényegesen egyszerűbb, mint egy koncepciós perekkel tűzdelt időszakban. Tudniillik, ha most kihozzák azt az iratanyagot, ami Angliában keletkezett ’52-ben, abból semmi nem történik, de ha ’52-ben keletkezett magyar irathoz hozzányúlhat valaki minden fenntartás nélkül, Soros-ösztöndíjjal, vagy kihozhatja anélkül, hogy ezek politikai, történeti szempontból felelős kézen keresztülmentek volna, akkor ennek beláthatatlanok a következményei. Az sohasem alap, ami a ’80-as években történt. Akkor történhettek olyan abszurdumok, hogy a Parlament előtt dzsesszfesztivált tartottak. Véletlen, hogy akkor nem volt, teszem azt, itt az olasz miniszterelnök, és nem itt bömböltek az ablakom alatt, reggeltől estig, és ezt a rendőrség engedélyezi.

(Boross Péter szerint azért, mert nem tilthatja meg.)

Mert nem tilthatja meg. Az államfő megoldotta, mert lement őket üdvözölni. De egyébként, ez egy tarthatatlan helyzet, hogy az Országgyűlés és a Kormány ülése alatt, akár idejön a német kancellár, a rendőrség akkor is kiadja a teret. Hát ez csak egy példa, ez a jogállamiság gátlása egy diktatúra utolsó szakaszában.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 918-920. oldalán megjelent szövege)