1991. év

(Balsai István igazságügy-miniszter beszámol arról, hogy az előző kormányülésen kiadott feladatot végrehajtva megvizsgálták a több mint 400 módosító indítványt, és ismerteti azokat, amiknek az elfogadását javasolja.)

Nagyon röviden szeretnék szólni a további vitához. Világos dolog, hogy ez a törvényjavaslat elsősorban Magyarország tulajdoni helyzetének a stabilizálását kell, hogy szolgálja. Az az alapvető funkciója, hogy Magyarországon stabilizáljuk a tulajdonviszonyokat, és ne lehessen többé megkérdőjelezni – ha ez a törvény életbe lép –, hogy egy tulajdont, amit privatizálnak, vagy amit befektetések és egyebek révén megszereznek, annak jogi helyzete megkérdőjelezhető legyen, és ezáltal bejövő működőtökét stb.-t elriasszon. Ennek tehát az a globális stratégiai célja, hogy Magyarországon a tulajdonviszonyokat valamilyen alapon rendezze. A második, hogy ez nem történhet igazságosan, mert ebben az értelemben nincs közös igazság. Tehát mindazok, akik arról beszélnek, hogy konszenzus kell ilyen ügyben, ez naivitás. Nem lehet konszenzust kötni, mert senki nem tud anyagi és egyéb érdekrendszerekben gondolkodva igazságot tenni. Ez egy politikai döntés, és egy ilyen politikai döntést az Országgyűlés mint a magyar szuverenitás letéteményese dönti el. Jól vagy rosszul, de ezt el kell dönteni. Ez a második része. Gazdaságossági szempontból nyilvánvaló, hogy viták lehetnek, azonban itt sem azonosak az érdekek, sem politikai, sem stb. alapon. Magyarul, itt politikai döntésről van szó, amely politikai döntésben ennek a Kormánynak és a mögötte álló politikai pártoknak egy kompromisszumaként egy megállapodása jött létre, amiben éppúgy benne van a Demokrata Fórum által a kormányjavaslattal szemben is beadott módosító javaslata, benne vannak a kisgazda szempontok, benne van például többek között az életjáradék-kérdés, ami kifejezetten kereszténydemokrata javaslatra került be. Tehát mindezek azt mutatják, hogy ez egy kompromisszum szüleménye, amit így is kell kezelni. Elvileg egyetértek azzal, amit Balsai miniszter úr rokonszenvvel fogadott, az MSZP-nek a javaslatát arra vonatkozóan, hogy az Országgyűlés tagjai ne részesüljenek ebben. Én személy szerint hajlandó vagyok az erdőmről lemondani, és hajlandó vagyok hasonló és egyéb dolgokról lemondani, de én ezt jogi szempontból nem hiszem, és egyben kérdezem is, hogy egy törvényben ilyet ki lehet-e mondani. Ez lehet az Országgyűlésnek egy elvi határozata, hogy az Országgyűlés tagjai önként, saját személyükben erről lemondanak, de tudomásom szerint senkinek nincs joga felnőtt leszármazottjai, ha itt a leszármazási rendet veszem alapul, tehát nincs joga ebben az értelemben ilyen korlátozó döntést hozni. Ez tényleg diszkriminatív jellegű, úgyhogy elvileg nem hiszem, hogy megvalósítható. Úgyhogy politikai, erkölcsi állásfoglalásként – bár rokonszenves, azonban – így, jogszabályba beilleszteni, szerintem kétséges. De lehet, hogy a jogászoknak más a véleménye. A másik dolog, ami a ’49-es körhöz kapcsolódik. Itt szeretném a következőt megemlíteni. Én érintőlegesen már felvetettem a német nagykövetnek, hogy itt lehetnek több szempontból viták, ami érinti a Magyarországi Németek Szövetségét,? és ugyanúgy a zsidóüldözés kárt szenvedettjei nevében is járt nálam delegáció. Tehát itt ez a kérdés érintheti a német felet több szempontból is. Ő ezt saját maga is eszerint értékelte, hogy itt bizonyos nemzetközi tárgyalásokra is sor kerülhet. Először is itt három kérdés van. Az egyik a német kisebbségnél. Milyen alapon történt a megfosztás, mikor, milyen alapon. Tehát külön vannak, akik első időben mentek ki, még Hitler közvetlen, tehát a kormányzata alatt. Utána a második kategória a potsdami szerződés? alapján, és még ezenkívül különböző elüldöztetések alapján, ami hasonló, mint más esetekben. A zsidó vagyonoknál ugyanez a kérdés felmerül, hogy mi nem került visszaadásra a háborút követően, az egy külön kérdés. Ha ilyen történt, nem tudom, ezt is nyilván meg kell vizsgálni. És jön az a része, ami tulajdonképpen a szuverenitás kérdésével függ össze, mégpedig 1944. március 19-étől kezdve Magyarország jogilag sem szuverén, és az 1947. évi párizsi békeszerződést? követően szintén nem szuverén az ország. Most kérdeztem éppen, ezért érdeklődtem, mert a német alkotmánybíróság ebben a kérdésben, tehát a karlsruhei Alkotmánybíróság úgy foglalt állást például, hogy az NDK esetében az államiság megalakulását stb. követő időben adják vissza az értékeket, és ami az azt megelőző időben volt, azokat az értékeket nem adták vissza. Itt tehát felmerül az egyik különbség, amit külön meg kell vizsgálni, hogy milyen kártérítéseket kaptak a Magyarországon élő zsidó családok, akiket deportáltak, kényszermunkára vittek ebben az időben, ami kisebb, mint amit a Nyugaton levők kaptak ebben az időben vagy Németországban. Tehát ez részben egy német és magyar kormány közötti tárgyalás kérdése, mert ez kifejezetten a ’44. március 19-ét követő részre vonatkozik, amit külön kell kezelni. Ugyanígy a potsdami szerződést és Magyarország szuverenitását, tehát jogilag a szuverenitást érintő kérdést is meg kell vizsgálni, ezért van az utalás benne a törvényben, hogy e törvény irányelveinek megfelelően, de külön törvényben kell gondoskodni. Ehhez viszont tárgyalásokat kell folytatnunk. Itt ezt sajnos inkább csak erkölcsi érvként lehet használni, amit Balsai miniszter úr is említett. Németország felé az aktívumunk, kérem szépen, hasonlóan nagyszerű volt 1944-ben Magyarország háborús szállításaival összefüggésben, amit viszont a fegyverszünet, illetve a békeszerződés globálisan törölt el. Minden vesztes államnak az egymás irányába való tartozását a vesztesek között – ha úgy tetszik, a sorbaállást a vesztesek között – eltörölték a békeszerződések, és így mi óriási veszteséget szenvedtünk a németekkel szembeni tartózkodásként. Tehát ezt jogilag nem lehet felvetni, de politikai értelemben a tárgyalásnál azért lehet használni. Maga Arnot német nagykövet is azt mondta, hogy ő teljesen érzi mindkét kérdésben, tehát mind a zsidó deportálási ügyekben, mind a magyarországi németséget ért jogsérelmekkel összefüggésben a differenciálást, és a német kormánnyal való tárgyalás szükségességét ebben a kérdésben. Tehát ez a következő lépés, amit nekünk meg kell tenni. Itt vetődik fel viszont a harmadik kategória, és éppen náluk, vagyis a Németország mai területén kapott kártérítés kérdése. Tehát ők az egyik oldalon külön kezelik a ’49 előtti állapotot, külön a ’49 utánit. A másik oldalon pedig az elvett területekről származók az otthagyott vagyontárgyuk után is kaptak bizonyos kárpótlást. Itt vetődik fel az a kérdés, itt van a Szlovákiából kitelepített százezres magyarság,? itt van az Erdélyből menekülteknek? a dolga, és ez ugye már a két világháború között is közismert volt, hogy ez milyen problémákat jelent. Jogilag ugyanis ez a kérdés is felvetődik, hogy a magyar állam területén szenvedett jogsérelmek és tulajdonjog-sérelmek hogyan jelentkeznek. Ezt mind együttesen kezelnünk kell. Ezt szerettem volna elmondani.

(Bogdán Tibor igazságügyi közigazgatási államtitkár szerint az 1945–1947 között hozott egyéb döntéseknél a szuverenitás kizárása már azért is veszélyes, ugyanis a földtörvények, amelyek a jelenlegi kárpótlás alapját szolgálják, azok akkor születtek. A tulajdonosok akkor keletkeztek.)

A szuverenitás kérdése arra vonatkozik, hogy egy másik ország miatt szűnik meg a szuverenitás, tehát adott esetben a német megszállás, illetve olyan nemzetközi kötelezettségek miatt, amelyek Magyarország számára valamit előírtak. Az az alapvető különbség tehát adott esetben, egy olyan német családra – a potsdami szerződés alapján kiterjesztve –, akire nem vonatkozott a kitelepítés, és mégis elüldözték a földjéről, megfosztották a vagyonától, és Magyarországon maradt. Akkor nyilvánvalóan ezt a következő kárpótlási rendszer révén, az újabb kárpótlási törvényben orvosolni kell. Azokat nem kell kárpótolni, akik 1945-ben a korábban elvett és megvásárolt vagy árverésre bocsátott zsidó tulajdonban lévő gyógyszertárakat stb. tulajdonosként visszakapták, ha élt a tulajdonos, vagy jelentkezett a tulajdonos, de majd ezt a szakértők megvizsgálják. Ha nem jelentkezett érte, tehát 1945-ben nem jelentkezett érte, akár azért, mert elhunyt, akár azért, mert egyszerűen nem jelent meg, nem volt Magyarországon. Azt sem tudja megoldani a magyar állam, ha 45 év óta nem él az illető Magyarországon, hanem Amerikában él. Itt vannak azok a kérdések, és ez egy olyan szövevényes kérdés, ahol valamilyen alapon korlátozni kell a lehetőségeket. Meg kell vizsgálni ennek nemzetközi jogi vonatkozásait, ami alapján a kört meg kell világosan majd határozni. Itt lép be a más területeken élők, s onnan kitelepítettek kérdése. Látjuk, most az új csehszlovák rendezés úgy született meg, hogy a kitelepített, földjüktől megfosztott magyarok nem kapnak kártérítést. Ezeket viszont mind valahol majd kompenzálni kell. A német kormánynál ezt is tisztázni kell, hogy hogyan történt az elmúlt időszakban más országokhoz viszonyítva például a kártérítési összegek kifizetése a kényszermunkásoknál stb. Milyen alapon történt. Tehát ezt kell megvizsgálni. Na most az életjáradék kérdéséhez térve, hogy ki fogja fizetni. Tehát világos, hogy lehet azt mondani, ha vagyonjegyről van szó, akkor a Privatizációs Alap, tehát a magyar állami vagyont terheli ez, és ennek a technikáját kell megtalálni, hogy azt hogyan érinti. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség, hogyha a társadalombiztosítás tudja ezt vállalni. A harmadik, a költségvetés mint életjáradékot, de meg kell nézni, hogy tudja-e vállalni. Ez itt a vita során nem került ugyan be a szövegbe, mert ugye elég általános, a tárgyaláson viszont felmerült, és el is hangzott az előterjesztővel egyetértésben, tehát a Kereszténydemokrata Néppárttal egyetértésben, hogy itt az életjáradék fizetésénél szociális szempont jelentkezik. Ennek megvan a történelmi precedense, a hadikölcsön-segélyrendszer a két világháború között. Tehát hadikölcsönjegyzés alapján hadikölcsönsegélyt az kaphatott, aki szociálisan erre rászorult, tehát szociális megkötöttséggel. Tehát ez az átválthatóság tulajdonképpen életjáradékban kiköthető úgy, hogy munkaképtelenség esetén, nyugdíjkorhatár meghaladása esetén és ennek megfelelően váltható át. Tehát nem egyszerűen úgy, hogy valaki ma egy nagy vállalkozó, és megörökli ezt, és akkor életjáradékként fizetik neki. Az előterjesztő szándéka is – úgy gondolom – az volt, hogy itt egy szociális szempontot is érvényesíteni kell. Azt a réteget, tehát, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, például, már nem munkaképesek, azoknak legyen módja életjáradékként ebben részesülni, tehát a szociális szempont itt meghatározó.

(Több hozzászólást követően.)

Ha nincs több, akkor a következőkben igyekszem összefoglalni. Természetesen az elhangzott aggályok nyilván indokoltak mint aggályok, de egy-két dolgot szeretnék elöljáróban elmondani. Ez alapelveket tartalmaz, amely alapelveket aláírtunk és elfogadtunk, és ez a koalíciónak és ezzel a Kormánynak a létét jelenti. Tehát, ami itt alapelvként leszögeződik, attól eltérően a frakciók vagy személyek hozhatnak önállóan alapelveket érintő döntéseket természetesen, csak ebből egy más koalíció és egy más Kormány jön ki. Ez vonatkozik az alapelvekre. Az alapelveken belül meg kell találni azokat a metodikákat, technikákat, jogszabálybéli további rendelkezéseket, azokat a gazdasági, közgazdasági jellegű eszközöket, amivel az alapelveken belül ezeket az aggályokat csökkenthetjük. Többen elmondták azt, ezt csak ismételni tudom, hogy a magyar mezőgazdaság egy adott korszakban a kelet-európai hiánygazdaságokon belül egy viszonylag különböző metodikákkal kiegészített – háztáji és egyéb – módszerrel működött, amin belül a háztáji valóban feltételezte a termelőszövetkezetet és az állami gazdaságot, de ugyanakkor a háztáji biztosította arányítva a területhez viszonyítva a gyümölcs- és a többi zöldségtermelésben vagy a hústermelésben a sokszorosát, mint a föld. vannak olyan állami gazdaságok, nyilván, amelyek óriási támogatással és előzetes kölcsönökkel – hiszen valahova odakerültek bizonyos pénzek – működőképesek. A másik oldalon viszont, ha már arról beszélünk, hogy Európához hogy közeledünk, egy biztos, hogy sem a nadrágszíjbirtok-rendszerrel nem lehet a Közös Piacban és a világpiacon lábon maradni, sem a tsz-szel, nem lehet ezzel a gazdasággal, és nem lehet ezzel az átmeneti mezőgazdasággal. Ez az egész magyar mezőgazdaság olyan volt, mint az egész Kádár-rendszer és az egész korszak a maga jellemzőivel. A másik dolog: én nagyon nagyra becsülöm a szakembereket, és mindig a szakemberekre szokás is hivatkozni. Kérem szépen, a szakemberek adtak egy olyan struktúrát ennek a mezőgazdaságnak, amelyiket most nyögjük. Nagyszerű szakemberek csinálták azokat az elgondolásokat, amilyen irányba ment a magyar állattenyésztés. És szakemberek csinálták meg azt a gabonaszerkezetet, vagy azt a mezőgazdasági szerkezetet, ami egymás után válságjelenségként fog jelentkezni. Az természetes dolog, olyan véleményt lehet mindenről kapni, aszerint, hogy kitől kérdezem meg. Tehát önmagában véve ezek a nagy szakértői állásfoglalások – tessék közgazdasági vagy akármilyen állásfoglalást megnézni, olyan, mint az orvosi vélemények –, ugyanis mindenre lehet különböző véleményeket kapni, és mindegyik megindokolható. Végső soron ezeket a szakmai véleményeket összegezve felelős döntést kell próbálni hozni. A felelős döntéshez viszont feltételek kellenek, erőviszonyok kellenek, amik alapján megfelelő döntést lehet hozni. Magyarországon ma ezek a politikai erőviszonyok, és ilyen módon van lehetőségünk arra, hogy döntést hozzunk. Nekünk tehát egy döntést kell tudni hozni, és az a kérdés, hogy ezt a döntést most meghozzuk-e. Nyilvánvaló, hogy egy SZDSZ-kormány, egy Fidesz-kormány, egy MSZP-s kormány más racionális döntést hozna, mint esetleg ez az összetételű Kormány. De azért tessék figyelembe venni, hogy milyen döntés született Németországban, milyen viták vannak tulajdonjogi kérdésekben. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ugyanazokat a vádakat hallhatom igen gyakran, mint Adenauer vagy Kohl, és ugyanazok elhangzanak Csehszlovákiában, Romániában. Hol tudnak más döntéseket hozni? Senki nem próbálta még meg azt, hogy hogy lehet a kommunista rendszerből piacgazdaságot csinálni, és hogy lehet a tulajdonreformokat ebben a formában megoldani. Portugáliában egész más viszonyok között és Spanyolországban is egész más viszonyok között, súlyos krízisekkel egy évtizede oldogatják, és ugyanígy, kérem szépen, nem sikerült megoldani még Görögországban sem, és nem sorolom tovább. Hát azért ne csináljunk úgy, minthogyha lennének konkrét jó receptek, és csak a jó recepteket kell alkalmazni. Erre biztos módszer nincs. Hát egyszerűen nincs ilyen recept, sem tulajdoni vonatkozásban nincsenek receptek, sem közgazdasági értelemben. Itt arról van szó, hogy mindenki teljesen jogosan a saját részterületéért felelősséget érezve elmondja a véleményét, és elmondja az aggályait, és ez, úgy gondolom, hogy így helyes, és ebből ki kell hozni valamit, mert kell egy döntést hozni, és a döntés csak az lehet, ami reális. Ha nem tudunk döntést hozni, akkor fölállunk, és azt mondjuk, hogy kérem, ebben az Országgyűlésben nem lehet megtalálni azt a kompromisszumot, amivel Magyarországon a tulajdonviszonyok rendezését össze lehet kötni a működőképességgel. Mást mond az MSZP, mást mond a Fidesz, mást mond az SZDSZ, és a koalíciós pártok között is különbségek vannak. A koalíciós pártok, ha ezt elfogadják, akkor van egy megoldás. A másik eset viszont az, hogy ha nem fogadják el, akkor felborul az egész. Tessék kérem, ezeket lehet vállalni. Ez a tulajdonképpeni válaszút, mert nincs alternatíva. Nem tudott a másik oldal sem még megközelítőt sem mondani ahhoz, hogy milyen megoldás lenne a jó, és nem tudtak a saját pártjainkon belül sem olyat mondani, amire azt mondanám, hogy tökéletes. Azt, hogy helyben lakáshoz kötjük, első pillanattól kezdve nem értettem vele egyet. Egyszerűen azt, hogy helyhez kötve – első pillanattól kezdve mondtam én –, hogy menjen útjára a törvényjavaslat, de abszurdumnak tartom. Sőt továbbmegyek. Említettem azt, hogy a telepítési politika nélkül nem lehet megoldani Magyarországon az agrárkérdéseket, mert ha egyszer eltűnt az a bizonyos egy vagy két vármegyéjű földterület, akkor az teljesen a véletlen műve, hogy van-e módja beváltani, vagy nincs? Kérem szépen, ha ott nincs módja beváltani, ahol lakik, mert ahol a faluban lakik, a faluban már nincs termőföld, így hiába ott lakik, és hiába nyújtaná be a tsz-be az igényét, nem tud érte földet kapni, mert nincs termőföld. Vagy ő már Ajkára jár bányába, és ezért nem tudja beváltani, mert a falvak egész környéke már nem erdő lett, vagy betelepítették. Még tovább megyek, azt a lehetőséget elvileg nem zárom ki, és abba az irányba kellene menni az agrárpolitikai koncepciónak, hogy olyan területeken, ahol szántóföld van, és nincs jelentkező, lehessen városba származott vállalkozónak adni, aki akár vállalkozna is rajta, és ezzel egyes elmaradott vidékeket akár fel lehetne lendíteni. A másik dolog, ha a szövetkezeteket alapul vesszük, és ha jól működik egy szövetkezet, tessék kérem elhinni, hogy nem fognak elmenni, mert most is azért nem vették ki azt a földet, amit kivehettek volna tulajdonként, mert nem voltak biztosak abban, hogy majd megy a megművelése, ezért akkor inkább maradt. Ha az a bizonyos Ceglédi Állami Gazdaság jól működik, és ott jól fizetnek, nem hiszem, hogy ott nem lehet megoldani ezekben az esetekben, az adott helyen, hogy az megmaradjon. A másik dolog, ha az ország mezőgazdasági szerkezetét nézzük, egészen másképp jelentkezik ez a dunántúli kisfalvakban, egész másképp Hódmezővásárhelyen, a hatalmas mezővárosokban, vagy a külön más szerkezetű, például tanyásrendszerben. Itt nem tudunk egységes valamiféle elvet meghatározni, csak az az egyetlen lehetőség, hogy a vagyonjeggyel oldjuk meg, és vagy jelentkezik, vagy vállalkozik, vagy nem. A bérleti rendszer pedig mindenkor az átmenetet jelentette a tulajdonhoz jutáshoz. A bérleti rendszer esetében minden törekvő ember azzal kezdte, ha volt 5 hold földje, hogy hozzávett 5-öt, és hasonló volt a nagybirtokoknál is a bérlők esete stb. 1948 óta Magyarországon a bérleti rendszeren keresztül alakult a birtokok tulajdonosi összetétele. Tehát én úgy gondolom, hogy a Kormánynak aszerint kellene állást foglalni, annak az elvi elfogadásával együtt, hogy nagyon sürgősen az asztalra teszi a szövetkezeti, a föld- és minden érintkező törvényt, mert ez egy olyan, egymással összefüggő kérdéskör, amit addig nem tudtak megcsinálni, ameddig valamilyen koncepció alapján a tulajdonviszony nem alakult ki. Tehát először ezt el kellett dönteni, vagy el kell dönteni a tulajdonosi rendszert, el kell dönteni a kárpótlási rendszert, de ennek a működtetéséhez szükséges azonnal az asztalra tétele az ehhez kapcsolódó szövetkezeti és földtörvénynek. Az viszont parlamenti szempontból is lényeges – Bod Péter, amire rávilágított –, ha ezt törvénybe tesszük be, hogy akkor meggyőződésem, hogy ott újrakezdődik a cirkusz. Tehát éppen ezért a működtetés érdekében azzal kell kezdeni, hogy ezt előbb meg kell szavazni, hogy működőképes legyen a kárpótlási törvény, mert különben a parlamenti játékok közé soroljuk. Ami pedig azt illeti, hogy hogy nyugtatjuk meg a közvéleményt, természetesen meg kell mondani, hogy a nagyüzemeknek és mezőgazdasági szövetkezeteknek ennél sokkal többet kell tenni. Az egész kérdést egy agrárpolitikában, modellben, mindenben érthetően közzé kell tenni, magasabb szinten, részletesen. Viszont középszinten és egészen alacsony szinten is meg kell magyarázni az embereknek, hogy mit lehet. A gazdasági eszközök között ki kell alakítani, hogy mit akarunk. Nyilván azt akarjuk, hogy működőképes, ha úgy tetszik, működőképes kulákbirtokok alakuljanak ki, mert csak az képzelhető el, és Nyugat-Európában is évente mennek tönkre a 6-7 holdas gazdaságok, és alakulnak ki a nagyobb gazdaságok. A jövő nyilván az, hogy egy családi birtok, amin egy család meg tud élni, és ez a mezőgazdaságnak a rentabilitásához tartozik, az 50 hektár körüli, az mondható ideálisnak, ami gépesítés mellett itt hasznosítható. Nyilván, ha kevesebb, akkor mást fog rajta termelni ahhoz, hogy működjék. Tehát ne fetisizáljuk azt, hogy most mi szétverünk valami csodát, és főleg nem a jövő szempontjából. Na most minden, ami viszont az átmenetet jelenti – ami itt jön a pénzügyminiszter úrtól is –, vagyis a különböző módon megfogalmazott aggályok mindenki részéről, azok mind jogosak. Na de azt kell egy alap kiindulópontba beépíteni, ezeknek az aggályoknak a minimalizáló, vagy kiiktató, vagy kezelési eszköztárát, ami ezzel nem áll ellentétben. Ezt meg lehet tenni a bankszférában. Azt hiszem, Botos Katalin mutatott rá, hogy nem bolond egy bank, és az már a bank kérdése, hogy nem ad kölcsönt. A bank csak ahhoz ad kölcsönt, amelyik életképes. Például a helyes bankpolitika alkalmas arra, hogy banki eszközökkel az ideális birtokviszony, az ideális működtetés felé terelje a gazdasági életet. Tehát amennyiben van bármilyen támogatás, olyan termékfélét lehet támogatni, olyan szerkezetet lehet támogatni, amelyik ebbe az irányba megy. Eddig tulajdonképpen elsősorban várakozási álláspontra kényszerült maga a Földművelésügyi Minisztérium, terveket, részben variációkat dolgozhatott ki, részben a levegőben. Ha most kialakul egy döntés, akkor ehhez kell a további piackutatás, hogy mire van esély egy nagyon tudatos politikával, egy nagyon tudatos beavatkozással bizonyos esetekben. Erről már volt szó, hogy valamit a piac szabályoz, de van, amit nekünk kell kormányzatilag, gazdasági eszközökkel, jogszabályokkal és egyebekkel elősegíteni. A célt meg kell határozni, hogy hogyan akarjuk ezt elérni. Tehát nincs alternatívája tulajdonképpen ennek a megoldásnak, mert politikai döntésként arról lehet csak beszélni, ami keresztülvihető. Feltételezve, hogyha ebbe az irányba az alapelveket elfogadjuk, és ezt kiegészítjük közgazdasági, mezőgazdasági szakemberek véleménye alapján, akkor kijön ebből egy olyan forma, amivel lehet valamit csinálni. Ha ezt elvetjük, és teoretikusan vagy racionálisan csak valamelyik szakemberi irányba, vagy valamelyik szakági irányba lépünk, ami legyen az akár gazdasági, mezőgazdasági, monetáris vagy egyéb, abból nem jön még ki a végrehajtható és rendezhető tulajdonforma. Hát sehol a világban nem értenek mindannyian egyet, ami megtörténik. Tessék olvasni naponta a német sajtót, hogy micsoda viták vannak Németországban az egész keleti résszel, pedig jóval kedvezőbb feltételek mellett történik a rendezés, mint itt. A másik pedig a tulajdonosi és a hasznosító vagy birtokló közötti nagy különbség. Az egész angol mezőgazdaság jóformán bérleti rendszeren alapul. Tudom, hogy jelentéktelen az angol mezőgazdaság, de az egész egy bérleti rendszeren alapul. Itt felvetődtek olyan elképzelések, hogy önkormányzati, vagy a Kereszténydemokrata Párt korábban egyes programjában volt olyan, hogy a földet egyáltalán tulajdonba ne adják, csak legyen egy hasznosítási, bérleti lehetőség. Tehát ezt a kettőt nem feltétlenül lehet megcsinálni. Egyébként nagyon könnyen elképzelhető, hogy akármit csinálunk, tulajdonosi szempontból kisbirtokrendszer fog részben tükröződni a jelentkezők alapján, és ebből a kisbirtokrendszerből kell majd kiindulni. Sőt meg merem kockáztatni, kettős feladat lesz. Mert egyik oldalon termelési szempontból egy lebomló nagyüzemi rendszer fog érvényesülni, a másik oldalon pedig termelési szempontból lefelé menő kisüzem, és tulajdonosi rendszerben vegyesgazdaság marad, ami kisüzemből fog építkezni. A kistulajdonosi rendszerből fognak a nagyobb körök kialakulni, és ugyanaz be fog következni, ahogy az Algériából visszatelepült telepesek? felvásárolták Dél-Franciaországban a francia kisparasztok birtokait, és megteremtették a 60-70 hektáros gazdaságokat, vagyis efelé fog menni. A középosztály, a széles értelemben vett középosztály ki fog alakulni, bár nyilván nem azokból az öregekből fog kialakulni, akik megkapják azokat a vagyonjegyeket, hanem a vállalkozórétegből fog, tehát azokból fog kialakulni. Most szociológiai értelemben a szociológiai vizsgálatok azt mutatták, hogy vállalkozni például zömében azok vállalkoznak, akiknél a vállalkozás családi emlék. Voltak ilyen felmérések. Falvakban, akik vállalkozók lettek, először a falvakban, azok nem az agrárproletárok. A Valóságban is lehetett olvasni, nagyon érdekes tanulmány volt, hogy ahol a családban kiskereskedő volt a faluban, vagy kulákgyerek volt, vagy valamilyen módon egy vállalkozó hajlamú többségében, azok mertek vállalkozni, mert a vállalkozási életforma benne volt a családban. Tehát azt mi nem tudjuk befolyásolni, mi nem tudjuk kijelölni, hogy kiből lesz a vállalkozó középosztály. Ez csak egy valószínűségét adja annak. Persze mindig vannak különleges tehetségek, de a nagy tömegében az mert vállalkozni, akinek ez még él az emlékezetében, vagy valamilyen formában. Tehát, amit nagyon fontosnak tartanék, hogy most elfogadva a módosított törvényjavaslatokkal egy egységes szerkezetet, ebben a leendő törvényjavaslatban ezekkel az alapelvekkel, s most pontról pontra végig kellene menni, és megvizsgálni azt, hogy ennek az elfogadása milyen végrehajtási utasítást, milyen eszköztárat igényel. Milyen pénzügyi, adó, és milyen egyéb vonatkozásokat, milyen hitelpolitikai lépéseket igényel. Tehát végig kell venni az összes gazdasági, jogszabályi kiegészítést, amit ehhez hozzá kell tenni, mert valamiből ki kell indulnunk. Ezt úgy kell felfogni, hogy mit kaptunk, milyen politikai rendszert. Más a feladata annak, aki Portugáliában veszi át a kormányt, és más a feladat itt, mi ezt tudjuk. Azok után pláne, hogy a szomszéd országokban is megtörténtek ezek a változások, és visszaadták ezeket. A Fidesz képviselheti a saját álláspontját, és én egy pillanatig nem vonom kétségbe annak a racionalitását, de ezt mi nem tudjuk ezzel a mai magyar parlamenti összetétel mellett a kormányzatot fenntartani. Tehát egy más logika szerint kell megkísérelni a legjobbat megalkotni, ami lehetséges. Nem vagyok biztos abban sem, hogy az a megoldás, hogy senki nem kap vissza semmit, és új tulajdonosi privatizáció történik, megtalálná a technikáját, mert senki nem tudja megmondani, hogy mi annak a jó technikája. Abból ugyanannyi bonyodalom lenne, és ugyanolyan feszültségeket okozna. De racionális kritikaként könnyebb elmondani. Van-e megjegyzése valakinek ehhez? A következőt javasolnám: a Balsai István-féle előterjesztést a Kormány elfogadja azzal, hogy a felmerülő valamennyi kritikus gazdasági, pénzügyi, banki, hitelpolitikai és egyéb eszköztárat ki kell dolgozni a legrövidebb időn belül. Továbbá a Földművelésügyi Minisztériumnak mind a szövetkezeti, mind az ehhez kapcsolódó törvényt, jogszabályt ki kell dolgoznia és ennek a végrehajtási tervezetét is, amit azért nem mondok egyszerűen végrehajtási utasításnak, mert itt többről van szó. A kapcsolódó politikai, gazdaságpolitikai modellt még nem tettük világossá a jelszavakon kívül, mert eddig nem tudtuk, hogy milyen mezőgazdaságot akarunk. Mint ahogy az egész kárpótlási törvény mindig agrárirányba megy el, így arról még nem beszéltünk, hogy majd micsoda problémákat fog okozni az ingóságoknak a visszaadása és az ezzel összefüggő kárpótlási igény. Ott is meglesznek a nehézségek, de most ide koncentrálunk mindent, a földproblémára. Egyébként, ha nem lesz más mód, ott is majd az ingóságoknak két tanúval bizonyított és egyéb ingóvagyonoknak a bejelentése lesz, hogy mit vesztett el. Megítélésem szerint erre majd az átalányjavaslattal lehet megoldást találni, de gondolom, itt is lesznek problémák. Tehát így teszem fel a kérdést, hogy globálisan az előterjesztést elfogadja a Kormány, és egyidejűleg az érdekelt tárcák szakértőiből kialakítja azt a tárcaközi bizottságot, amelyik a legrövidebb időn belül kidolgozza és összehangolja a végrehajtáshoz szükséges eszközöket.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 579-590. oldalán megjelent szövege)