1992. év

(Az előterjesztés – egy teljes körű vizsgálat alapján – megállapítja, hogy nagyon nagy szórást, különbséget mutatnak a keresetek a minisztériumok között, amelynek mérséklésére három megoldási javaslatot tesz.)

Én szeretnék egy szubjektív megjegyzést tenni, de most nem mint miniszterelnök teszem. A megjegyzésem arra vonatkozik, hogy jól fizetett központi igazgatásra van szükség. Az is igaz, hogyha valahol azt akarjuk, hogy az működőképes legyen, és az elszívó hatásnak ellen tudjon állni, és legalábbis a néhány tehetség megmaradjon a pályán, a vezető erők, és legalább a jobbközép tehetségek, akikben van annyi tehetetlenségi nyomaték, hogy nem mennek el másik pályára. De általában a mai viszonyok között most is a minisztériumok jelentékeny részében délután nem lehet embereket találni már három felé, amikor konkrét munkát kell leadni, és amit viszont kapunk, az is sok kívánnivalót hagy maga után, és ez nem egyedülálló. Néha az az érzésem, hogy semmi bér nem illetné meg az illetőket. Nagyon sok helyről nagyon sok ilyen panasz érkezik, hogy üresek a szobák, állandó a csellengés, kívül tele van a város napközben, fölösleges utakat tesznek kül- és belföldön. Szóval ahhoz, hogy a minisztériumok és a központi magyar államigazgatás méltó legyen arra, hogy praktikusan elosztható fizetés legyen, ehhez valóban egy államigazgatási racionalizálásra, átvilágításra van szükség. Nem látom kellően azt, hogy a miniszterek az adminisztratív államtitkárokkal mint a hivatalvezetőkkel ezt kellőképpen megbeszélték volna, és azt sem, hogy ellenőrzik-e az államtitkárok az egyes revíziós köröket, helyettes államtitkárokat, a főosztályokat. Szóval, ez egy ördögi kör, mert félnek, hogy elmegy a kolléga, ha egy kicsit megsértődik, mert ma valóban arrébb tud állni. A másik oldalon tele vannak még mindig egyes minisztériumok nem dolgozó vagy csak félig dolgozó, és a munkaidejüket tényleg nem munkával töltő emberekkel. Szóval nagyon nehéz őszintén szólva azt mondani, hogy mindenki, aki ott van, ez vonatkozik egyébként sokszor nyilvánvalóan a Miniszterelnökségre is, itt is látom, hogy egyenetlenül vannak a terhek elosztva. Vannak tíz valahány órát dolgozó, robotoló, karikás szemű munkatársaim, és vannak, akiknek most már az autóik eltűnnek a Parlament körül, és sehol sincsenek. És ez minden minisztériumban így van. Úgyhogy én arra kérem a minisztereket és államtitkárokat, még egyszer mondom, ez magánmegjegyzésem, hogy amikor támogatom a magas színvonalú államigazgatás és a jól fizetett tisztviselő ideálját, mi egy rakás selejt emberrel vagy munkára meg nem tanított embertömeggel dolgozunk, akik egy olyan levélnek a megírására sem képesek, amit alá lehet nyugodt szívvel írni. Szörnyű, amilyen tervezeteket néha kapunk a tárcáktól. Ezt én a személyes tapasztalatomból mondom, és ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy a miniszterek az államtitkárokkal együtt valóban nézzék meg, hogy mi van. Menjenek be, nézzék meg, hogy hány órakor mi van. Én nem akarom most ezt elmondani, hogy egy intézetvezetésben mit lehet megtanulni.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 351-352. oldalán megjelent szövege)