Az 1992. május 21-ei kormányülésen Antall József érdemi hozzászólása a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény végrehajtásából adódó feladatok személyi és dologi feltételeinek biztosításával kapcsolatban
(Miután 830 ezer elbírálandó kárpótlási kérelem érkezett összességében, amely kérelmek elbírálása ez év februárjában elkezdődött. A jelenlegi létszámlehetőségek mellett a Kárpótlási Hivatal nem képes a beérkezett ügyeket 3-4 évnél hamarabb elbírálni, ezért szükség van a költségvetési tartalékból bizonyos összegre és az apparátus létszámának megnövelésére, aminek köszönhetően 13 hónap alatt végre lehetne hajtani az elbírálást.)
Én annyit szeretnék ehhez mondani politikai szempontból, hogyha belementünk a kárpótlási rendszerbe, akkor egyszerűen politikailag tarthatatlan, hogy a kárpótlás végrehajtását nem oldjuk meg. Ez egyszerűen az ország stabilitásának a kérdése már, és nem egyszerűen csak a Kormányé. Hát ez az első. A második dolog, hogy amit lehet pénzügyileg biztosítani a költségvetésben, azt meg kell tennünk, mégpedig azt, amit kibír az ország. És a harmadik: nem ez lesz az utolsó, ahol azt kell mondani, hogy ezt nagy erőfeszítéssel, átmenetileg átcsoportosításokkal, berendelésekkel, dekoncentráltan lehet csak megcsinálni. Kérem, nem működött volna a régi magyar közigazgatás, ha annyi tisztviselő csinálta volna, mint amennyi a tiszti címtárban volt. Berendelték a Közoktatásügyi Minisztériumba a tanárokat, azok dolgoztak. Berendelték a csapatoktól a katonákat, a bíróságoktól a bírókat egy hónapra, öt hónapra. Így működik ez. Tehát ezt a kérdést nem lehet másképp rendezni. Ma ez egy stratégiai kérdés, ezért igenis végre kell tudnunk hajtani, ahogy lehet. Ez a lényege a működésnek. Úgyhogy ne kezdjünk itt csak tárcaszinten, például Belügyminisztériumban gondolkodni. Ezt valamilyen módon meg kell oldani, végre kell hajtani. Nem lesz közigazgatásügy, ha ezt nem vesszük figyelembe.
(Azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a kárpótlási munka elvégzése után mi lesz a Kárpótlási Hivatalba felvett dolgozók sorsa, és ezért nem lenne-e helyesebb a többletlétszámot más közigazgatási szervekhez felvenni, és kirendelni a Hivatalhoz.)
Ez elvileg helyes lenne, erre utaltam előbb a berendelési rendszerrel, hogyha ennek meglenne a kialakult szisztémája. De egyelőre az a probléma, hogyha most ezt csináljuk, akkor látatlanban veszik föl az embereket, miközben igazából nem tudjuk meddig tart ez a munka. 2-3 év egy ilyen állapotában az országnak úgyis akkora mozgást jelent, ezalatt történnek másutt is változások. Nem félek attól, hogy a Kárpótlási Hivatalban gyakorlatot szerzett emberekre nem lesz nagyon nagy szükség az államigazgatásban. Egy tekintélyes részük pedig el fog ezeknek menni olyan ügyvédnek és másnak, ahol egyéb lehetőségei vannak. Úgyhogy is-is alapon javaslom ezt megoldani, mert ha most vennénk fel csak úgy látatlanban embereket, akkor annak a rendszerét is ki kellene dolgozni, mint ahogy a trianoni időszakban a hadsereget bújtatva a fináncok és rendőrök közt tartották, de akkor annak megvolt a maga szisztémája.
(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 313-314. oldalán megjelent szövege)
