Antall József miniszterelnök 1993 decemberében hunyt el. Ez nemcsak családja, barátai és hívei, hanem Magyarország hosszú távú jövője szempontjából is nagy tragédia volt.
A kemény munka, a számos, összetett kérdéssel töltött hosszú órák, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra a miniszterelnök mérlegelését és döntéseit igényelték, még akkor is figyelemre méltó lett volna, ha Antallt nem támadja meg súlyos betegség. Soha nem hagyta, hogy a betegség, a fizikai fájdalom megakadályozza abban, hogy történelmi feladatait és felelősségét vállalja. Lenyűgözött bennünket, hogy képes volt koncentrálni mindazokra a kérdésekre, amelyeket megvitattunk vele, amelyekről megfontolt véleményét és ítéletét kértük. Ma, 30 évvel később eredményei még lenyűgözőbbnek tűnnek, mint amilyennek akkoriban tűntek számunkra.
Antall halála tragikus, de Antall nem volt tragikus vezető vagy személyiség. Sok tekintetben betöltötte történelmi szerepét, és sokkal többet ért el, mint ami a rendszerváltoztatás idején a nehéz gazdasági és politikai körülmények között elvárható volt. Antall nemcsak a magyar miniszterelnök elődeivel és utódaival való összehasonlításban kivételes, hanem nemzetközi szinten is. Az 1989-es évek végén és az 1990-es évek elején, a modern európai történelem egyik legmeghatározóbb időszakában ugyanolyan jól vagy jobban megfelelt a kihívásoknak, mint más nemzetközi vezetők.
Ez az én megfontolt személyes és szakmai véleményem - ez e kötet központi témája és üzenete. Ez a vélemény nemcsak a három évtizeddel ezelőtti Antall-kormányban eltöltött idő emlékein alapul, hanem az Antall távozása és kormányának megszűnése óta eltelt években végzett széleskörű kutatásokon és reflexiókon is. Hogyan egyeztethető ez össze az 1994-ben elvesztett választásokkal, és az Antall-kormány teljesítményének ma is gyakori részleges vagy teljes alulértékelésével? Helyes volt-e az Antall-kormány szemlélete, politikája és döntései a privatizáció, a működő piacgazdaság kiépítése terén, vagy sem? Megpróbálok válaszolni ezekre a kérdésekre, anélkül, hogy túlzott vagy felesleges részletekbe bocsátkoznék.
Az első és legfontosabb kérdés: tisztában volt-e Antall a kihívás természetével, a versenyképes piacgazdaság helyreállításának fontosságával és összetettségével, miután Magyarország - közvetlen szomszédaihoz hasonlóan - 40 évet szalasztott el a fejlődésből és a haladásból? Erre a kulcskérdésre a válasz csakis egy határozott igen lehet. Antall alaposan ismerte a kommunista gazdasági és társadalmi rendszerek természetét nemcsak globális, absztrakt értelemben, hanem annak minden változatában a "szocialista táborban", különösen annak "magyar reformváltozatában" az 1980-as évek végén, Kádár János és csatlósai valamint utódai vezetésével az állam és a párt élén.
A "gulyás kommunizmus" talán félrevezette Mihail Gorbacsovot, a Bretton Woods-i intézmények közgazdászait és az 1968-as nemzedék követőit a "magyar modell" természetét illetően, de nem vezette félre Antall Józsefet. Ő teljesen tisztában volt azoknak a különböző "reformintézkedéseknek" a korlátaival, amelyeket a kommunista rendszer az 1960-as évektől kezdve, és különösen az 1980-as években vezetett be. Felismerte, hogy a "szocialista piac" egyik fő célja a hatalom és a kommunista nómenklatúra ellenőrzésének megőrzése volt egy valódi rendszerváltoztatás esetére.?
Antall szilárdan meg volt győződve arról, hogy az 1980-as évek végi hazai és nemzetközi helyzet egyedülálló lehetőséget kínál a valódi rendszerváltoztatásra Magyarországon és a többi szovjet szatellit országban. Azt is tudta azonban, hogy az utolsó pillanatig fennáll a veszélye annak, hogy erőszakos lázadás tör ki Magyarországon vagy a Szovjetunióban, amelynek célja az egész folyamat megállítása és visszafordítása.
Ezért úgy vélte és érvelt, hogy a demokrácia és a piacgazdaság magyarországi megteremtésének széleskörű intézményi és törvényhozási alapokon kell nyugodnia ahhoz, hogy visszafordíthatatlan legyen. Az új középosztály kialakulása összetett és időigényes folyamat volt. A privatizáció ennek a folyamatnak lényeges elemét képezte. Ennek három további következménye is volt. Tekintettel az állami vállalatok leromlott állapotára és az ország általános szegénységére, a privatizáció nem okozhatott a szükséges minimumnál nagyobb vagyonpusztítást. A második pont az új vállalati-tulajdonosi struktúra kettősségének hangsúlyozása volt: külföldi befektetők és tulajdonosok a magyar tulajdonosok mellett. Ez magában foglalta a közvetlen külföldi befektetések (sikeres) ösztönzését Magyarországon, valamint a privatizálandó vagyon bizonyos százaléknyi állami tulajdonban és ellenőrzésben tartását.
Azt Antall is tudta és elfogadta, hogy a privatizációt szükségszerűen próbálkozások és hibák jellemzik majd - ahogyan azt a nemzetközi fejlemények is mutatták. Azt is tudta és elfogadta, hogy a privatizáció nem lesz "népszerű", még akkor sem, ha a magyar lakosság egészének érdekeit szolgálja. Ez azt is jelentette, hogy kormányának mind az ellenzéki pártoktól, mind a koalíciókon belülről érkező, ismétlődő és jórészt túlzó támadásokkal kellett szembenéznie és megbirkóznia a privatizáció sebessége (túl lassú vagy túl gyors) és feltételei (túl sok vagy túl kevés külföldi/belföldi új tulajdonos) miatt.?
Privatizáció és szociális piacgazdaság
Antall József történész vagy politikus volt inkább? Magyar hazafi (nem nacionalista) vagy modern internacionalista (euroatlanti)? A tettek vagy az elmélkedés embere?
Ezeket a kérdéseket mind ellenfelei, mind követői újra és újra felvetették. A válasz erre a három kérdésre véleményem szerint az, hogy mindegyik volt. Politikus és történész, euroatlanti és hazafi, a tettek és a gondolkodás embere egyaránt. Ezek a kérdések és válaszok fontosak Antall József és kormánya privatizációval kapcsolatos szemléletének és teljesítményének megértéséhez.
Egy felelős (és sikeres) politikus alapvető képessége, hogy megértse mi történik a világban - nemcsak a saját országában, hanem a szomszédos vagy távolabbi régiókban is. Antall hosszú éveken át nemcsak azt kísérte figyelemmel, hogy mi történik Magyarországon, mi a kommunista rendszer természete és melyek az alapvető hiányosságai, hanem azt is, hogy mi történik Európában és a demokratikus világ többi részén. Nyugati könyvek, folyóiratok és újságok (például a svájci Neue Zürcher Zeitung) olvasása, a nyugati barátokkal és más nyugati látogatókkal folytatott beszélgetések révén figyelemre méltó megértésre és tájékozottságra tett szert arról, hogy mi történik Európa és a világ "szerencsésebb felében". Antall kritikusan, de pozitívan látta a világot. Nem volt sem csillogó szemű idealista, sem született pesszimista vagy cinikus. Egyaránt érdekelte, hogy mi működik és mi nem működik Nyugaton. Határozottan hitt abban, hogy "az eszméknek következményei vannak", és hogy a mai nyugati politikai, gazdasági és társadalmi rendszerekből levont tanulságok nem "felesleges tudás" egy olyan ember számára, akit mélyen érdekelt, hogy mi működhet vagy nem működhet egy talán távoli napon a saját, kevésbé szerencsés országában.
Mindez megmagyarázza, hogy Antall miért tudott olyan sokat Svájc, valamint a háború utáni német, francia és olasz újjáépítés "gazdasági és társadalmi sikerének fő mozgatórugóiról", a "szociális piacgazdaság" fogalmáról és eredményeiről.
Az előzőekben elmondottak fényében Antall számára természetes volt a "szociális piacgazdaság" ismerete. Antall tájékozottsága erről a koncepcióról, valamint az a képessége és elkötelezettsége, hogy ezt a modellt választotta és népszerűsítette a magyar rendszerváltoztatás számára, két okból mégis meglepőnek tűnhet az olvasók egy része számára. Először is, mint azt már korábban is megjegyeztük, sok előítélet és tévhit létezett és létezik ma is Antall állítólagos közgazdasági és gazdaságpolitikai érdektelenségéről. Másodszor, a "szociális piacgazdasággal" és annak eredményeivel kapcsolatban ma is nagyfokú a tudatlanság (ami rosszabb, mint az egyszerű közömbösség) a hivatásos közgazdászok körében Európában és más, magas szintű közgazdasági kultúrájukkal büszkélkedő országokban. Ide tartoznak a nagy nemzetközi monetáris és pénzügyi intézmények (pl. a Bretton Woods-i csoport) szakemberei is, akik talán hallottak a "német gazdasági csodáról", de semmit sem tudnak arról, hogy a "szociális piacgazdaság" miként járult hozzá Németország és a kontinentális európai gazdaságok háború utáni sikeréhez. Nem tudtak erről a rendszerváltoztatás előtti vezető magyar közgazdászok sem, mint például Kemenes Ernő, a Magyar Tervhivatal rendszerváltoztatás előtti elnöke, vagy Kornai János, a Tudományos Akadémia tagja.
Valójában Magyarország volt az egyetlen volt kommunista ország (a volt Német Demokratikus Köztársaság nyilvánvaló kivételével), amely a "szociális piacgazdaság" fogalma és célkitűzése alapján hirdette meg átalakítási és rendszerváltoztatási programját. Ez lényegében Antall József érdeme. Különösen fontos volt ez a magángazdaság fejlődése és az Antall-kormány privatizációs politikájának eredménye szempontjából.
A következő pontok rávilágíthatnak erre a következtetésre:
(1) A magántulajdon és a magánkezdeményezés hangsúlyozása kezdettől fogva a program középpontjában állt.
(2) Lényeges célkitűzés volt a tulajdonjogok széles körű elterjesztése a lakosság körében.
(3) Biztosítani kellett a vállalatokon belüli és kívüli szociális gondoskodást, beleértve a magán- és állami társadalombiztosítási szolgáltatásokat.
(4) A külföldi vállalatoknak is tiszteletben kellett tartaniuk a szociális szolgáltatások magas színvonalát.
(5) A bankoknak és más pénzügyi intézményeknek biztosítaniuk kellett a megtakarítások előmozdítását és az egyéni tulajdonjogok elterjedését.
(6) Az állami és magánmonopóliumokat be kellett tiltani, vagy ellenőrzés alá kellett vonni.
(7) A piacok alapvető működési szabálya a kis- és nagyvállalatok közötti verseny lett.
(8) Liberalizálni kellett a kereskedelmi forgalmat és a tőkemozgásokat.
(9) Ki kellett alakítani az átláthatóságot és a korrupcióellenes garanciákat.
(10) A magángazdaság fejlesztésének végső célja a világméretű liberális nemzetközi gazdasági rendbe való teljes integráció volt.
1993-1994-re e célkitűzések közül sok legalább részben megvalósult. Magyarország teljes mértékben működő piacgazdasággá vált, ahol az új és a meglévő vállalkozásokban magas volt a magántulajdon aránya, és a magánszektor egyre nagyobb mértékben járult hozzá a gazdaság összteljesítményéhez. Ezeket az eredményeket egy 1994 márciusában tartott kétnapos konferencián vitatták meg, amelyet de facto a néhai Antall miniszterelnök emlékére rendeztek.?
Az elért eredmények azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy legyőzzék a Kádár-rezsim iránti nosztalgiát. Sok választó az egyre dinamikusabbá váló piacgazdaság tagadhatatlan előnyeit szerette volna élvezni az összeomlás szélén álló "tervgazdaság" hamis biztonságával kombinálva.
Az 1994-es választásokat követő időszak és a korábbi kommunista elit hatalomba való visszatérésének tárgyalása meghaladja e könyv kereteit. Kétségtelen azonban, hogy a sok ellenkező magyarországi és külföldi retorika ellenére az Antall-kormány elvégezte azokat az alapvető feladatokat, amelyeket Magyarország "normális" piacgazdasággá alakítása igényelt. Ez számos problémával, pénzügyi és anyagi nehézséggel járt, ahogyan más "normális" európai gazdaságokban is. Az Antall-kormány idején végrehajtott privatizáció döntően hozzájárult ehhez a "normalizációhoz". Azt is lehet állítani, hogy az Antall és csapata által képviselt és védett szellemiség és értékek - különösen a magántulajdon megszerzése és az állami tulajdonban lévő vagyon kezelése terén - mind a Horn-, Medgyessy- és Gyurcsány-kabinetek, mind az újabb Orbán-kormányok alatt - némi hanyatlást szenvedtek. Antall tehát mégiscsak "felvilágosult idealista" lehetett.
