A földtulajdon és más "termelőeszközök" formái és feltételei változatos képet mutattak világszerte és a történelem során. Ezek a feltételek alakították a gazdasági hatékonyságot és az adott társadalomban uralkodó szabadság vagy elnyomás mértékét is.
A feudalizmus vége - és a földtulajdon és a jobbágyrendszer szigorú korlátozása - egybeesik a modern gazdaság, valamint az ipari és mezőgazdasági forradalom kezdetével. Olyan liberális gondolkodók, mint John Locke, megerősítették a magántulajdon tiszteletben tartásának fontosságát, mint a szabad és igazságos politikai rend elengedhetetlen feltételét.
A magántulajdon elleni legszisztematikusabb és leghevesebb támadások a tizenkilencedik század közepétől kezdve a marxista-leninista ideológiából eredtek. A kommunisták számára a magántulajdon volt minden társadalmi rossz forrása. A legfontosabb feladat először a szocializmus, majd a kommunizmus alatt a magántulajdon és az emiatt elkerülhetetlenné vált "tömegek kizsákmányolásának" eltörlése volt. Az államosítás a rezsim által használt eszközök lényeges eleme volt arra, hogy az embereket megfosszák a szabadságuktól és megakadályozzanak minden kísérletet az ellenállásra.
Az állami tulajdon, sőt az állami monopóliumok sem korlátozódtak a kommunista rendszerre. Egyes ágazatokban bizonyos hagyományok tiszteletben tartása, illetve a valós vagy állítólagos "nemzetbiztonsági" fenyegetettség okán fenntartották vagy bevezették őket. A jobboldali tekintélyelvű és totalitárius rendszerek is hajlamosak voltak szigorú ellenőrzést bevezetni a "nemzet vagyonára", és kisajátítani az "ellenségeink által felhalmozott kincseket" (pl. a zsidók vagyonát).
A második világháborút követő időszakban alapvetően három tulajdonosi modell alakult ki: (1) a kommunista modell, amely a magántulajdon teljes államosítását (kisajátítását) jelentette, és azt, hogy a kommunista párt és (az általa uralt) kormány tervezett meg és ellenőrzött minden termelést, fogyasztást, beruházást és kereskedelmet; (2) a piacgazdaság, amelyben az ipari, szolgáltatási és kereskedelmi vállalatok viszonylag nagy része állami tulajdonban és ellenőrzés alatt állt (vegyes gazdaság); (3) a teljesebb piaci modell, amelyben az állami tulajdon és ellenőrzés a gazdaság viszonylag kis részét érintette.
A nyugati demokráciákban a politikai viták egyik fő kérdése az volt, hogy a gazdaság mekkora részét kell a kormánynak birtokolnia és ellenőriznie, és mekkora legyen a gazdasági szabadság és a magántulajdon mértéke. Azonban még a szociáldemokrata pártok is elutasították a gazdaság kommunista mintára történő teljes ellenőrzését; a centrista vagy liberális-konzervatív pártok sem akarták megszüntetni az állami tulajdon vagy befolyás minden formáját a gazdaságban.
Ebben az összefüggésben nem volt két olyan nyugati demokrácia, amelyben a tulajdonosi struktúra azonos lett volna a háború utáni teljes időszakban, vagy ne ingadozott volna a többé-kevésbé állami tulajdon vagy ellenőrzés két pólusa között. Ami alapvető különbséget jelentett egyrészt a nyugati "vegyes gazdaságok", másrészt a baloldali totalitárius (kommunista) országok között, az nem csupán a magán-, illetve állami tulajdon százalékos különbsége volt, hanem a gazdasági és politikai szabadság mértéke is. A nyugati demokráciák szabadok voltak, a nagy és kis kommunista országok pedig nem.
A nyugati gazdaságok szabadságát és hatékonyságát nemcsak a magántulajdon és a magánkezdeményezés által kedvelt verseny erősítette meg, hanem a nemzetközi kereskedelem és a fizetések szisztematikus liberalizációja (és integrációja) is a piacgazdaságok világában. Ugyanakkor a szovjet uralom alatt álló KGST, egy olyan kereskedelmi rendszer, amely lényegében inkább cserekereskedelmen, mint valós ár- és valutakapcsolatokon alapult, a kommunista birodalom végéig akadálya volt a jólétnek.
Megjegyzés a korporatizmus örökségéről
Mielőtt rátérnénk az 1980-as és 1990-es évek globális privatizációs hullámára, meg kell említeni az 1945 előtti korporatizmus örökségét és annak hatását az állami tulajdon arányára számos országban, nemcsak Európában, hanem Latin-Amerikában is.
Erre Olaszország volt messze a legjelentősebb példa (lásd IRI, Istituto per la Ricostruzione Industriale, 1933-2002). Magyarország szempontjából talán még fontosabb volt a szomszédos Ausztria példája. Ausztria ugyanis az első világháborút megelőző évektől a második világháborút követő időszakig egymást követő nagy államosítási hullámokon ment keresztül. Így az azt követő évtizedekben az osztrák nehézipar és a bankszektor igen nagy hányada állami tulajdonban és ellenőrzés alatt állt.
Két ellentétes időszak: az 1970-es évek olaj- és valutaválsága és az 1980 utáni globalizáció.
Az 1970-es évek az OECD-országokban és a világgazdaság egészében az 1940-es évek vége óta a legsúlyosabb gazdasági és devizaválságoknak lehettek tanúi. Az ok az olajárválság és a Bretton-Woods-i nemzetközi valutarend összeomlása volt. A magas infláció és a növekvő munkanélküliség kombinációja új tapasztalatot jelentett, amely társadalmi feszültségeket keltett, és ismétlődő kormányzati beavatkozásokhoz vezetett, beleértve az államosításokat a munkahelyek és a csőd által fenyegetett vállalatok megmentése érdekében.
A piacgazdaságot és a nemzetközi liberális gazdasági rendet veszélyeztető szocialista fenyegetésnek tekintett politikai és gazdaságpolitikai visszahatás különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban volt erős, de később az OECD-övezet többi országára és a fejlődő országokra is átterjedt. Ezek közül sokan szenvedtek az adósságválságtól és a nemzetközi pénzügyi összeomlás veszélyétől.
Az 1970-es évek többszörös válságára adott együttes válasz a "monetarizmus", a magánkezdeményezés és a piacok erőteljes hangsúlyozása, valamint az állami tulajdon és a szakszervezeti hatalom visszaszorítása volt.
A "Thatcherizmus" és a "Reaganomics" ideológiája és túlkapásai mind a mai napig vita tárgyát képezik. Összességében azonban az 1980-as évek elejétől kezdve a piacok felé fordulás és a közvetlen kormányzati gazdasági beavatkozások csökkenése volt tapasztalható a világgazdaságban. Ennek a fejlődésnek az egyik fő jellemzője a privatizációs hullám volt, mind a fejlett, mind a fejlődő országokban.
Ez alól a tendencia alól a kommunista országok jelentettek kivételt. A párt és a kormány abszolút gazdasági hatalmán és a magántulajdon tilalmán alapuló gazdasági modell végső válsága az 1980-as évek elején kezdődött, amely válság az évtized végére a modell összeomlásához vezetett. Ugyancsak ez idő tájt terjedt el széles körben a "globalizáció" kifejezés a nyugati liberális gazdasági és társadalmi modell leírására.
A globalizáció fő szempontjai
A "globalizáció" kifejezésnek három egymással összefüggő jelentése van: cél, folyamat és a világgazdaság állapota.
Az alábbiakban a globalizáció néhány kulcsfontosságú aspektusát ismertetjük:
1) "Dereguláció": A dereguláció volt a nyugati liberális gazdasági rend legfőbb és legtöbbet vitatott "új" jellemzője. Fő célja, hogy megszüntesse a verseny és az új cégek belépésének jogi akadályait azokban az ágazatokban, ahol a kormányzat korábban akadályokat állított a piacra lépés elé, és de facto vagy de jure védte a magán- vagy állami monopóliumokat. Az első és legfontosabb ágazat, ahol ez megvalósult, a távközlés volt. Meglehetősen paradox, hogy az Egyesült Államok, a világ legnagyobb piacgazdasága rendelkezett a legkorlátozottabb távközlési ágazattal és egyetlen távközlési vállalata monopolhelyzetének legszisztematikusabb védelmével. Kevés olyan ország volt, ha volt egyáltalán, ahol a távközlési piac három fő szegmensét - (1) távközlési szolgáltatások és hálózatok, (2) távközlési berendezések és (3) távközlési kutatás és fejlesztés - ilyen szigorúan egyetlen óriásvállalatnak tartották fenn. A monopólium felbomlása (Green bíró híres döntése) után a szokásos érv, miszerint a távközlés "természetes monopólium", elvesztette a legtöbb követőjét. A számos olyan ágazat közül, ahol később deregulációt hajtottak végre, meg kell említeni a tömegközlekedést, a légitársaságokat, a villamos energiát, a vízszolgáltatást és az egészségügyet.
2) A "privatizáció" szinte egyenes következménye volt a deregulációnak. Ez nem csak ott volt így, ahol a kormány a dereguláció előtt monopolisztikus tulajdonos volt, hanem gyakran akkor is, amikor a "piaci hatékonyság" elérése érdekében a dereguláción túl egy vállalatot kisebb részekre daraboltak.
3) A "piacosítás" ideológiai szempontból az új neoliberális vagy libertariánus doktrína egyik legterheltebb és legvitatottabb kérdése. Célja az volt, hogy az eddig ingyenesen vagy a tényleges költségeknél alacsonyabb áron elérhető közszolgáltatásokat vagy termékeket "versenyképes áron értékesített piaci termékekké" alakítsa át. A közszolgáltatások "piacosítása" a "globalizált gazdaság" egyik legmegkérdőjelezhetőbb jellemzőjévé vált, és sok esetben joggal tekintik a jól bevált társadalmi rend elleni indokolatlan támadásnak.
4) A nemzetközi kereskedelem és fizetés "liberalizálása", valamint a belföldi és külföldi vevők, eladók és befektetők közötti megkülönböztetés kerülése.
5) A közvetlen vagy közvetett támogatások megszüntetése és tilalma.
6) A privatizáció függvénye az állami közszolgáltatások csökkentése vagy megszüntetése volt.
7) A globalizáció egyik következménye a kormányzati szervek "gazdálkodási döntések" meghozatalához való jogának vagy szabadságának általános csökkenése. Az a meggyőződés, hogy "a magánszektor tudja a legjobban", és hogy "a kormányzati bürokraták mindig inkompetensek", veszélyes leegyszerűsítésnek bizonyult. Így a bankok (és rendkívül túlfizetett spekulánsaik) megkérdőjelezhetetlen "önszabályozása" volt az egyik fő oka annak, hogy 2008-2009-ben az egész nemzetközi bankszektor majdnem összeomlott.
8) Az utolsó pont, amelyet itt meg kell említeni, a globalizáció egyik legszélesebb körben érzékelt és kritizált jellemzője: a banki és pénzügyi szektor deregulációja, valamint a pénzügyi eszközök és tranzakciók előtérbe helyezése a "reálgazdasággal" szemben.
A globalizáció pozitív és negatív aspektusai
Sok éve visszatérő kérdésként merül fel a közgazdászok, politikusok és a közvélemény körében: A globalizáció jó vagy rossz?
A válasz erre a látszólag leegyszerűsített, de valójában nagyon összetett és fontos kérdésre nem egyszerűen "igen" vagy "nem". A "globalizáció" nélkül a világgazdaság - a gazdag és a szegény országok egyaránt - sokkal rosszabb helyzetben lenne, mint egy nyitott, globális, liberális nemzetközi gazdasági rendben. Ugyanakkor a globalizáció néhány nagy hibája is jelentős (negatív) következményekkel jár a jólétre és a társadalmi fejlődésre nézve, és amennyiben nem történik semmi ezek kijavítására, a világgazdaságot a 15 évvel ezelőttinél is súlyosabb válság fenyegetheti.
Anélkül, hogy a globalizáció sokrétű aspektusainak részletes tárgyalására térnénk ki, e fejezet további részében a globalizáció pozitív és negatív aspektusai közül csak néhányat említünk meg. Azokat, amelyek a privatizáció, a tulajdon és az ellenőrzés, valamint a magyar rendszerváltoztatás szempontjából különösen fontosak.
Erősségek vagy pozitívumok
A globalizáció fő pozitívuma, hogy a kereskedelem és a fizetések liberalizációjának általános előnyein túl, ahogyan azt a nemzetközi standard közgazdaságtan is leírja, további olyan jellemzőket is magában foglal, amelyek segítenek csökkenteni a nemzeti és külföldi szereplők közötti különbségeket. Célja a jogi és intézményi feltételek közötti maximális hasonlóság megteremtése a nemzeti határokon belül és az államhatárokon túl. A fő szabály az, hogy a kormányzati szereplők nem avatkozhatnak bele a piacok megfelelő működésébe sem támogatások, sem törvényhozási vagy végrehajtási intézkedések révén, és nem tehetnek megkülönböztetést a nemzeti szereplők javára.
Gyengeségek vagy negatív aspektusok
A globalizáció rosszabb aspektusai a következő egymással szorosan összefüggő fogalmakban foglalhatók össze: "rövid távú gondolkodás", a pénzügyek uralma a reálgazdaság felett, valamint a spekuláció és a "fedezeti alap mentalitás" uralma a reálgazdaság növekedése felett. A globalizációt világszerte végig kísérte a nemzetek közötti és a nemzeteken belüli egyenlőtlenségek növekedése, a munkahelyek és a termelési létesítmények széles körű megszűnése (dezindusztrializáció és a termelés-kiszervezés), valamint a piacok és az ellátás törékenysége ("ellátási lánc" problémák). A nemzetközi liberális gazdasági rendet gyakran fenyegeti, hogy a nem szabad, nem piaci gazdaságok nem tartják tiszteletben a közös szabályokat és normákat.
