Kupa Mihály vs. a kabinet többi tagja
Az 1980-as években rivalizálás folyt a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium között. Az Antall-évek alatt is feszültségek alakultak ki, amikor Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály állt a Pénzügyminisztérium élén.
Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke egészen az 1980-as évek végi visszavonulásáig a legbefolyásosabb magyar kommunista vezető volt nemcsak nemzetközi, hanem hazai pénzügyi kérdésekben is. Míg a nemzetközi pénzügyi közösség előtt Fekete szeretett "piacorientált" hivatalnokként és monetáris szakértőként megjelenni, addig a hazai liberalizációs intézkedések bevezetésekor sokkal inkább a moszkvai "pártvonalhoz" hű ortodox álláspontot képviselt. Ezt nehezményezték a pénzügyminisztérium azon tisztviselői, akik a monetáris politikát és a bankrendszert rugalmasabbá tevő intézkedések reformjára törekedtek. Különösen azok esetében volt ez így, akik a Pénzügykutató Intézethez tartoztak vagy ahhoz közel álltak.
A magyar történelem egyik paradoxona, hogy a rendszerváltoztatás éveiben a Pénzügykutató tagjai közül sokan kifejezetten Antall-ellenes retorikát fogalmaztak meg. Kupa Mihály hivatali ideje alatt a pénzügyminiszter és más tárcák között különböző viták voltak. A nyolcadik fejezetben tárgyalt Gazdaságpolitikai Stratégiai Munkacsoport (GAM) mellett négy olyan ügyet említhetek, amelyek jól illusztrálják ezeket a feszültségeket.
Az első az Antall miniszterelnök által létrehozott Bankreform Bizottság megbízatásának és munkájának értelmezése volt. Ennek tagjai között bankárok, a Magyar Nemzeti Bank tisztviselői és más, monetáris és banki kérdésekben jártas szakértők voltak. A csoport titkára és előadója én voltam. Amikor a Bizottság megkezdte munkáját, Kupa úr közölte velem, hogy (tévesen) azt feltételezte, hogy a fő feladatunk az lesz, hogy kiderítsük, milyen törvénytelen tevékenységek folynak a Magyar Nemzeti Banknál. Megállapításainkról közvetlenül neki kellett beszámolnunk. Amikor végül megértette, hogy a megbízatásunk nem egy ilyen kémkedési küldetés, elvesztette érdeklődését a Bizottság és annak munkája iránt.
A második ügy az volt, hogy Kupa úr és vezető tisztviselői meg voltak győződve és ragaszkodtak ahhoz, hogy a privatizáció fő célja a költségvetési bevételek növelése, a kormányprogramban meghatározott egyéb kritériumok pedig lényegtelenek. A privatizációs program kormányon belülről érkező nyílt és ismétlődő kritikája a csapatszellem hiányáról tanúskodott, ami a sajtó és az ellenzéki képviselők örömére szolgált.
A harmadik említésre méltó probléma a pénzügyminiszter azon állítása volt, hogy a bankprivatizáció kvázi teljes mértékben az ő felelőssége. A bankprivatizációs stratégia kidolgozásának és végrehajtásának felelőssége valójában a privatizációért felelős tárca nélküli minisztert illette meg. A pénzügyminiszter a kormányzat többi tagjához hasonlóan részt vett ebben a folyamatban, de nem ő volt a felelős érte.
Végezetül az utolsó kérdés, amelyet itt fel kell idézni, a hitelkonszolidációs programmal kapcsolatos vita volt. A Pénzügyminisztériumon kívül gyakorlatilag minden külföldi és magyar szakértő elismerte, hogy a bankrendszer működését potenciálisan megbénító nagy mennyiségű rossz adósságállomány felszívása érdekében hitelkonszolidációs program alkalmazására van szükség. Végül győzött a józan ész, és a Pénzügyminisztériumnak is be kellett látnia, hogy a hitelkonszolidáció költségeit nem lehet a "bankok nyereségéből" (azaz a jelenlegi és jövőbeli ügyfelek kamatfizetéseiből) finanszírozni, ezért a kormány jóváhagyta és végrehajtotta a hitelkonszolidációs programot. Az ilyen kulcsfontosságú témák körüli késlekedés és félreértések azonban komolyan akadályozták a bankprivatizációs stratégia végrehajtását.
A bankrendszert befolyásoló tényezők
Az 1960-as évekig a bankszektor alapvetően a belföldi piacokat célzó üzletág ("belföldi üzlet") volt. A nemzeti hagyományok, a gazdasági szerkezet, a jogrendszer (vagy akár az alapvető gazdasági filozófia) különbségei miatt a banki és pénzügyi rendszerek nemzeti sajátosságai érvényesültek. Így például korábban alapvető különbségek voltak a) az amerikai, b) a japán és c) az európai rendszerek között. Továbbá jelentős különbségeket figyelhettünk meg az egyes európai országok között is.
Az 1970-es évek elejétől kezdve azonban a nemzetközi hatások ("nemzetköziesedés") döntő szerepet kezdtek játszani a bank- és pénzügyi rendszer fejlődésében. Ez a folyamat az 1990-es években további lendületet kapott. A kommunista országok csak nagyon korlátozott mértékben vettek részt ebben a tendenciában. Bár Magyarország valamivel fejlettebb volt, mint a régió többi része, az 1980-as évek elejéig a magyar bank- és pénzügyi rendszer nagyrészt el volt vágva a nemzetközi fejleményektől.
Kétségtelen, hogy a rendszerváltoztatás utáni években jelentős eredmények születtek a magyar bank- és pénzügyi rendszer átalakításában és modernizálásában. Kiterjedt és átfogó erőfeszítések történtek mind az egyes intézmények, mind a rendszer egészének megerősítésére és modernizálására. Magyarországnak jó esélye volt arra, hogy a régió egyik nemzetközi banki és pénzügyi központjává váljon. Ugyanakkor a magyar és külföldi szakértők egyetértettek abban, hogy még sok a tennivaló a modern üzleti élet hazai és nemzetközi követelményeinek teljes körű kielégítése érdekében.
A magyar bankrendszer reformja időben egybeesett a világgazdaságban zajló számos viszonylag váratlan vagy újonnan kialakuló folyamattal, amelyek befolyásolták a magyar bankrendszer reformjával és modernizációjával kapcsolatos követelményeket.
A szocialista gazdasági rendszer összeomlása
A szocialista gazdasági rendszer összeomlása az egész korábbi KGST rendszerben egyrészt megerősítette Magyarország és a magyar bankreform céljait és úttörő szerepét, és növelte a térségen belüli várható versenyt, valamint a magyar bankokkal és a pénzügyi rendszerrel szembeni elvárásokat. Másrészt a nemzetközi pénz- és tőkepiacok bizonytalanságának és feszültségeinek fokozásával bonyolította a magyar gazdaság és a magyar bankok helyzetét.
A dereguláció túlkapásainak felismerése
A magyar bankreform jellegét tekintve a banki dereguláció előnyei (a verseny és a hatékonyság növelése) mellett az egyik legfontosabb jelenség a folyamat néhány káros és veszélyes következményének egyre általánosabb felismerése volt. A rendszerváltoztatás előtti néhány évben elterjedt felfogással ellentétben ismét általánosan elismerték, hogy a bankszektor makrogazdasági szinten, csakúgy, mint az egyes bankok szintjén, alapvetően különbözik minden más üzleti szektortól. Ennek a némileg hagyományos szemléletnek az újraéledése az új magyar bankrendszer meghatározó, formálódó időszakában hozzájárulhatott ahhoz, hogy Magyarország elkerülte a banki és pénzügyi deregulációnak és innovációnak azokat a formáit, amelyeknek túlzott vagy akár veszélyes volta máshol már bebizonyosodott. Itt érdemes megemlíteni a központi bankok és a nemzeti bankfelügyeletek közötti szoros együttműködés szükségességét is a nemzetközi és nemzeti bankrendszerek stabilitása és biztonságos működése érdekében.
Bankválságok az OECD-országokban
Az 1990-es évek elején számos bank helyzetének romlását lehetett megfigyelni az OECD-országokban. Ez a folyamat olyan méreteket öltött, hogy egyes országokban válság fenyegette a bankrendszert (vagy annak jelentős részét). A problémák sok esetben a gondatlan, vagy legalábbis "nem elég gondos" banki üzletvezetésnek tudhatók be. A nehézségek nagysága és általános jellege azonban a reálgazdaság ciklikus és strukturális torzulásainak és a bankrendszer hiányosságainak együttes következménye volt.
Az 1980-as évek első felében megfigyelt helyzettel ellentétben, amikor elsősorban a nemzetközi adósságválság és a devizapozíciók kezelése sodort számos (különösen amerikai) bankot veszélyes helyzetbe, a nehézségek fő forrása a hazai gazdasági és pénzügyi struktúrákban volt keresendő. Az OECD-országok pénzügyi piacainak soha nem látott mértékű integrációja következtében a bankokat és az egész bankrendszert érintő hazai és nemzetközi hatások és következmények természetesen nem választhatók el teljesen egymástól.
Az 1990-es évek elején a magyar gazdaság még nem volt abban a helyzetben, hogy átmeneti időszak nélkül átvegye az Európai Közösség bank- és pénzügyi rendszerre vonatkozó szabályait és kötelezettségeit. Mivel azonban Magyarország általános politikai és gazdaságpolitikai célul tűzte ki az Európai Közösséghez való közeledést és integrációt, fontos volt, hogy a bank- és pénzügyi rendszer reformja figyelembe vegye a közös piaci normákat és célkitűzéseket.
A központi bankról szóló törvény és a banktörvény elfogadása
A banktörvény vagy a jegybanktörvény kidolgozása vagy felülvizsgálata mindenhol bonyolult és gyakran hosszadalmas politikai, gazdasági és jogalkotási feladat. Ezt mutatja többek között az Egyesült Államok példája a közelmúltból: a nemrég elfogadott banktörvény felülvizsgálata sokkal kisebb, mélyreható reformokat tartalmazott, mint amilyeneket a bankok vagy a gazdaság eredetileg remélt.
A magyar gazdaság számára a jegybanktörvény és a banktörvény elfogadása mérföldkövet jelentett a bankreform folyamatában. E törvények nélkül elképzelhetetlen lett volna a magyar bankrendszer további fejlesztése és modernizálása a decentralizált döntéseken és magánkezdeményezéseken alapuló piacgazdaságban.
Összességében mindkét törvény megfelel a modern, európai követelményeknek, még akkor is, ha egyes pontokon - különösen az Európai Közösséghez való fokozatos integráció következtében - változtatásokra volt szükség (ez vonatkozott például az egyetemes banktípus teljes kiépítésére). Ezek a többnyire előrelátható változások azonban nem változtatják meg jelentősen az elfogadott jogszabályok alapvető irányultságát.
