A két fő banki funkció szétválasztására Magyarországon 1987 januárjában került sor, még a kommunista rendszer alatt. Így Magyarország megelőzte a többi kommunista országot abban, hogy megpróbált egy olyan bankrendszert létrehozni, amely hasonlít a piacgazdaságéhoz.
Ennek a folyamatnak a fő jellemzője az volt, hogy szétválasztották (1) a központi banki funkciót és (2) a kereskedelmi banki tevékenységet. Ennek során a Magyar Nemzeti Bank könyveiből kivonták az állami tulajdonú és irányítású gazdaságban "vállalatoknak" nevezett gazdasági egységek pénzügyi tevékenységével és helyzetével kapcsolatos eszközöket és kötelezettségeket, és e portfóliók és a megfelelő adminisztratív személyzet segítségével létrehozták az első két, majd egy harmadik (Budapest Bank) nagy kereskedelmi bankot. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) aktáinak és munkatársainak az új szervezetekbe történő átadásával egyidejűleg megszüntették a jegybank kereskedelmi tevékenység végzésének jogát.
A hitelportfóliók elosztása nem a banki logikát, hanem az állami tervgazdaság adminisztratív struktúráját követte. Így nem volt szándék vagy lehetőség arra, hogy az új intézmények portfólióit úgy osszák el, hogy azok egyenlő vagy hasonló versenyhelyzetben legyenek. Ez a pont a hitelkonszolidáció kérdésének vitája és a bankprivatizáció folyamata során vált fontossá.?
Az újonnan létrehozott nagy kereskedelmi bankok eleinte csak vállalkozásokkal üzletelhettek, háztartásokkal nem. Ezt a korlátozást később feloldották, és tevékenységük kiterjedt a háztartásokra is. Az Országos Takarékpénztár (OTP) volt a háztartások legfőbb banki partnere. Az OTP lakáshiteleket nyújtott a családoknak, és egyben a megtakarítási betétek fő gyűjtője is volt. A Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) eredetileg a külkereskedelem finanszírozását végezte.
A bankszektor fejlődését és működését különböző tényezők akadályozták mind a hitelfelvételi, mind a hitelnyújtási oldalon. Az egyik fő probléma az volt, hogy a potenciális vállalati hitelfelvevők nem rendelkeztek világos és releváns "hiteltörténettel", sem pedig megbízható törlesztési ütemtervekkel. A privatizáció újabb jelentős kiszámíthatatlan tényezőként járult hozzá a múltbeli és jövőbeli hitelkapcsolatokhoz. Ugyanakkor a bankok forrásai (tartalékok, saját tőke és betétek) nem voltak elegendőek a dinamikus hitelezési politikához és a vállalati beruházások olyan szintű finanszírozásához, amely ösztönözhetné a gazdasági növekedést.
A tőkepiac és a pénzpiac hiánya megnehezítette a bankok számára, hogy harmadik felektől forrást vonjanak be. Ennek a helyzetnek az egyik következménye a vállalatok közötti hitelezés elterjedése volt. Ezek a vállalatközi hitelek gyakorlatilag "kényszerhitelek" voltak, mivel a vállalatok egyre nehezebben tudták időben kifizetni szállítóik számláit. Ez dominóhatást váltott ki, mivel a viszonylag egészséges vállalatok likviditási problémákkal küszködtek, és nehezen tudták teljesíteni saját fizetési ütemtervüket.
