A bankreform hazai és nemzetközi háttere
A bankrendszer reformja, a bankok és a teljes pénzügyi rendszer modernizálása és megerősítése alapvető feltétele volt a piacgazdaságra való áttérésnek és Magyarország nemzetközi gazdasági és pénzügyi integrációjának. A hazai és külföldi szakértők egyöntetű véleménye szerint a bankreform sikere és a gazdaság fellendülése között szoros összefüggés van.
Ez a kölcsönös kapcsolat nem csak az átalakulóban lévő volt szocialista országokra igaz. A bankrendszer helyzete, biztonságos és ugyanakkor dinamikus működése minden modern gazdaságban szorosan összefügg a teljes gazdaság egyensúlyával és fejlődési lehetőségeivel.
Az 1970-es és 1980-as években a banki és pénzügyi szektor valódi átalakuláson ment keresztül, elsősorban a fejlett OECD-országokban, de bizonyos mértékig a fejlődő országokban is. Ennek az összetett folyamatnak a különböző aspektusai és mozgatórugói közül itt csak néhányat szükséges röviden megemlíteni:
a) a technológiai forradalom (a távközlés és általában az informatika területén);
b) a nemzetközi tőkemobilitás robbanásszerű növekedése;
c) a nemzetközi tőke- és devizapiacok integrációja;
d) a banki és általában a pénzügyi tevékenységek liberalizációja ("dereguláció");
e) a bankok közötti, valamint a bankok és más pénzügyi intézmények közötti verseny fokozódása a nemzeti és nemzetközi piacokon;
f) az új pénzügyi eszközök elterjedése a passzív és aktív üzleti szektorban;
g) az ügyfelek igényeinek növekedése, a banki tranzakciók minden típusára vonatkozóan;
h) az erős nemzetközi tőkekereslet, valamint az értékpapír- és a hagyományos banki üzletágak közötti verseny, a hitelüzletág értékpapírüzletté alakulása a reálkamatok emelkedése és a hagyományos banki üzletág profitrátájának csökkenése miatt;
i) a központi bankok, az állami banki és pénzügyi felügyeleti hatóságok felelősségének folyamatos felülvizsgálata.
A rendszerváltozás előtt a pénz, a bankok és általában a pénzügyek mind elméletben, mind gyakorlatban alapvetően mást jelentettek, mint a piacgazdaságban használatos azonos nevű fogalmak. A bankok és az egész bankrendszer átalakítása a rendszerváltoztatás központi kérdése volt, nemcsak ezek miatt az alapvető különbségek miatt, hanem azért is, mert a pénz és a bankrendszer a gazdaság minden területére - sőt, a társadalom egész szerkezetébe - behatolt. Ez a piacgazdaságokban, a tervgazdaságokban és az autoriter rendszerek minden változatára igaz volt és maradt. Ráadásul a változások üteme az úgynevezett "reálgazdaságban" és a pénzügyi és monetáris rendszerben nem azonos. Ha visszatekintünk az elmúlt 500 év történelmére, Amerika felfedezésétől a 21. század elejéig, akkor megfigyelhetjük, hogy minden gazdaság két fő dimenziójában gyakran és eltérő súllyal következtek be változások: egyszer a reálgazdaság változásai jelentették a fő húzóerőt, máskor a monetáris és pénzügyi aspektus volt a nagyobb változások a forrása, amelyek jobb vagy rosszabb irányba vitték az egyes országokat vagy egész kontinenseket, vagy azt, amit ma világgazdaságnak nevezünk. Hozzátehetjük azt is, hogy a pénz és a pénzügyek ugyanolyan gyakran voltak a válságok, a háborúk és a "gazdasági dezintegráció" forrásai, mint az ellenkezője, azaz a béke, a gazdasági és politikai integráció tényezői.
A 20. század első felének bank- és monetáris válsága mély nyomot hagyott a nemzeti és globális politikai viszonyokban. A "Bretton Woods-i rendszer" létrehozásának fő célja az volt, hogy elkerülhető legyen a két világháború közötti időszak monetáris válságainak és banki összeomlásainak megismétlődése, amelyek nagyban hozzájárultak a totalitárius rendszerek kialakulásához, a gazdasági világválsághoz és végül a második világháborúhoz. A Bretton Woods-i rendszer egyik fontos jellemzője a rövid távú nemzetközi pénzforgalommal és a nemzetközi banki tevékenység liberalizálásával kapcsolatos óvatosság volt. Emlékezzünk arra, hogy a nemzetközi pénzpiacok és a nemzetközi bankrendszer robbanásszerű növekedésének kezdete egybeesett a Bretton Woods-i rend összeomlásával. Anélkül, hogy történelmi részletekbe bonyolódnánk, ne felejtsük el, hogy a viharos 1970-es és 1980-as éveket követően jelentős erőfeszítések történtek mind az európai, mind a nemzetközi bank- és monetáris rendszer megreformálására.
Ez a vonatkozás a fejezet, sőt az egész könyv tekintetében is rendkívül fontos. Magyarország és a többi volt kommunista ország monetáris és bankrendszerének a piacgazdaság által megkövetelt struktúrák és rendszer kialakítását célzó átalakítása (beleértve a bankok privatizációját és a felügyeleti keretrendszer kialakítását) időben egybeesett a Maastrichti Szerződéssel, az Alexander Lámfalussy vezetésével létrehozott Európai Monetáris Intézet (a későbbi Európai Központi Bank) felállításával, a a tőkemegfelelési követelményeket és a portfólióértékeléseket célzó bankszabályozás felülvizsgálatával (bázeli szabályok), valamint az Egyesült Államoknak az 1930-as évekbeli New Deal óta érvényben levő szabályai alapos felülvizsgálatával.
Mindez azt jelenti, hogy a Kelet- és Közép-Európa, valamint az Oroszország és más volt szovjet köztársaságok új piacgazdaságai által követendő nyugati banki és pénzügyi modellek jelentős mértékben "folyamatban lévő feladatok" voltak. A rövid távú spekulációra épülő új monetáris és bankrend hiányosságai, nagyfokú instabilitása és bizonytalansága 2007-ben és 2008-ban, illetve 2009-ben érte el a forráspontot, amikor az úgynevezett "subprime-válság" majdnem az egész nemzetközi bank- és monetáris rendszer összeomlásához vezetett.
A háború utáni magyar hiperinfláció: a középosztály kifosztása és a magyar gazdaság teljes államosításának előjátéka
A pénzkibocsátás, vagyis a törvényes fizetőeszköz kizárólagos joga a kormányok kiváltsága és felelőssége a 19. század óta. A nemzeti valuta értékstabilitásának szavatolása, azaz az infláció és a defláció elkerülése része ennek a hatalmi monopóliumnak. Az elszabadult infláció (hiperinfláció) lehet hibás vagy szándékos politika, vagy mindkettő következménye. Ez volt a helyzet Magyarországon a második világháború után.
1945 vége és 1946 júliusa között Magyarország minden idők legnagyobb inflációját élte át. A pengő drámaian veszített az értékéből, és a hiperinfláció annyira elszabadult, hogy egy alkalommal 15 óra kellett ahhoz, hogy az árak megduplázódjanak, és négy nap, hogy a pengő eredeti értékének 90%-át elveszítse. A Magyarországon végigsöprő hiperinfláció a koalíciós kormányban lévő kommunista kisebbség és szovjet uraik politikai céljait szolgálta, mert előkészítette a terepet az ország államilag irányított gazdasággá alakításához.
A forintot 1946. augusztus 1-jén vezették be, miután a pengő értéktelenné vált. Ezt a Szovjetunió nagy jóvátételi igénye, a magyar ipar szovjet kifosztása és a magyar aranytartalékok Egyesült Államokban tartása együttesen idézte elő. A különböző kormánypártoknak különböző tervei voltak a probléma megoldására. A Független Kisgazdapárt - amely nagy többséget szerzett az 1945-ös magyarországi parlamenti választásokon - valamint a szociáldemokraták számára a külső támogatás elengedhetetlen volt. A Szovjetunió és helyi támogatói a Magyar Kommunista Pártban azonban ellenezték a nyugati hitelfelvételt, ezért a Kommunista Párt kizárólag hazai források felhasználásával akarta megoldani a kérdést. A kommunista terv a személyes kiadások szigorú korlátozását, valamint a meglévő készletek állami kézben való összpontosítását írta elő.
A kommunista bankok eredménytelensége
A bankok államosítása alapvető eleme volt Magyarország (és a többi szatellitország) gazdasága állami tervgazdasággá alakításának. Az árrendszert, mint a kereslet és kínálat szabályozóját eltörölték. A termelést, a fogyasztást, a beruházásokat és a külkereskedelmet mennyiségi szempontból tervezték és bonyolították le. A bürokraták pénzt osztottak ki a politikailag ellenőrzött vállalatvezetőknek és a munkásoknak, akiknek többsége az állam alkalmazásában állt. A bankok egyszerűen pénzátutalásokat végeztek anélkül, hogy felelősséget viseltek volna azért, hogy ki mennyit kapjon, és hogy a "hiteleket" a jövőben vissza fogják-e fizetni. A bankok úgy tettek, mintha bankok lennének egy olyan gazdasági rendszerben, amely a cserekereskedelmen és a gyűjtögetésen alapult. Többek között a szocialista bankok voltak a fő felelősök a szűkös anyagi és emberi erőforrásokra jellemző pazarlásért és rossz elosztásért. Ez azt jelentette, hogy a bankrendszer alapvető átalakítása nélkül a gazdasági rendszerváltoztatás elképzelhetetlen volt. Rendszerváltoztatás és piacgazdaság kialakítása nélkül a bankrendszer modernizálása ugyanilyen lehetetlen lett volna.
Egy 2005-ös cikkében Steven Fries a következőket írta:? "A posztkommunista átmenet során a kelet-európai bankrendszerek alapvető átalakuláson mentek keresztül. Az átmenet kezdetén a legtöbb ipari vállalkozáshoz hasonlóan a szocialista bankok is mélyreható szerkezetátalakításra szorultak. A kommunizmus és a parancsgazdaság idején az állam irányította a hitelek elosztását, alig törődve a visszafizetési képességgel, az állami bankokat arra használva, hogy a forrásokat az állami (vagy társadalmi) tulajdonú vállalatokhoz irányítsák a tervezés keretében engedélyezett inputokra és beruházásokra. A források ilyen módon történő elosztása érdekében a bankok gazdasági ágazatok szerint specializálódtak, ahelyett, hogy diverzifikálódtak volna. Az állami takarékpénztárak a háztartások betéteinek gyűjtésére specializálódtak, bár a megtakarítások nagy részét az állam kényszerítette ki. A fizetési rendszer a háztartások készpénzforgalmából és a vállalatok közötti kereskedelmi átutalásokból állt, amelyet a központi bank kezelt. Ugyanakkor az állami bankok által felhasznált inputok nem voltak feltétlenül költségminimalizáló nagyságrendűek és összetételűek, mivel hiányzott az ösztönzés a profitmaximalizálásra. Az átmenet kezdetével a szocialista bankrendszereknek struktúrájából adódóan alapvetően át kellett alakítaniuk mind az outputjaikat, mind az inputok felhasználását.
A kormányok és a központi bankok számos politikát fogadtak el a szocialista bankrendszerek piacorientált bankrendszerekké való átalakításának elősegítésére. A bankrendszereket liberalizálták a kamatlábak felszabadításával, és decentralizálták a kereskedelmi banki tevékenységek központi bankból állami bankokba történő átruházásával, az állami bankok szerkezetátalakításával és privatizálásával, valamint új hazai és külföldi magánbankok belépésének engedélyezésével. Ezen túlmenően a bankok és a hitelfelvevők közötti független hitelezési kapcsolatok lehetővé tétele, valamint a betétesek bankokba vetett bizalmának erősítése érdekében felülvizsgálták vagy létrehozták a jogi keretet, beleértve a kereskedelmi törvénykönyveket, valamint a biztosított ügyletekre és a csődre vonatkozó törvényeket, és elindították a prudenciális szabályozás és felügyelet rendszerét. E reformok időzítése és sorrendje azonban országonként jelentősen különbözött, csakúgy, mint a bankrendszerek és az általános gazdaságok feltételei az átmenet kezdetén.
Úgy látjuk, hogy azokban a bankrendszerekben, amelyekben a külföldi tulajdonú bankok nagyobb mértékben részesednek a teljes eszközállományból, alacsonyabbak a költségek, az ország bankreformban elért előrehaladása és a költséghatékonyság közötti kapcsolat pedig nem lineáris. A reform korai szakaszai költségcsökkenéssel járnak, míg az előrehaladottabb szakaszokban a költségek általában emelkednek. A magánbankok hatékonyabbak, mint az állami tulajdonú bankok, de a magánbankok között különbségek vannak. A többségi külföldi tulajdonban lévő privatizált bankok a leghatékonyabbak, a hazai tulajdonban lévő bankok pedig a legkevésbé hatékonyak."
