Az adósságproblémát súlyosbította, hogy az OECD-országoktól gyakorlatilag egyáltalán nem érkeztek adósságot nem okozó állami transzferek (támogatások) a volt kommunista országok újjáépítési folyamatának támogatására. Ilyen támogatásokra különösen azokban a közép-európai országokban számítottak, amelyek jelentős szerepet játszottak a kommunista rendszer összeomlásában. Az OECD-országokban is többször hangzottak el felhívások ilyen transzferek iránt. Azt, hogy az elképzelés nem volt teljesen irreális (vagy gazdasági szempontból érdemtelen), a Kelet-Németországnak nyújtott hatalmas támogatások mutatják, amelyek 1990-1995 között a volt Német Demokratikus Köztársaság minden egyes állampolgára számára közel 27 000 dollárt tettek ki.
Így az új piacgazdaságokba irányuló nettó tőkebeáramlás volumene viszonylag szerény maradt, mind a nemzetközi tőkepiacok teljes méretét, mind ezen országok növekedési potenciálját tekintve. Ez azért volt így, mert a piaci kockázat sokkal nagyobbnak bizonyult a magánhitelezők és befektetők számára, mint azt eredetileg feltételezték. A hivatalos tőke áramlását a piaci kockázat, a finanszírozás korlátozott elérhetősége és magas (a piaci kamatlábakat megközelítő) költségei lassították.
A közvetlen befektetések és a hiteláramlások földrajzi mintázata igen nagy különbségeket mutat az egyes országok között. Mind a magántőke, mind a hivatalos hitelek esetében a fő kritérium a gazdaság belső működése és stabilitása, a politikai rendszer megbízhatósága és a fizetési kötelezettségek betartása volt. A volt KGST-országok súlyos recessziója szintén nagyban fékezte a közvetlen befektetéseket és a hiteleket.
Az egykori KGST-országok közül Magyarország részesült messze a legtöbb közvetlen befektetésből. Ez alapvetően két kulcsfontosságú tényezőnek volt köszönhető: a) a jogi és intézményi keretek gazdasági struktúráinak és működésének mélyreható és szisztematikus átalakításának, valamint b) a liberális, piacorientált politikák, a társadalmi stabilitás és Magyarország külső fizetési kötelezettségeinek tiszteletben tartása melletti politikai elkötelezettségnek. Ebben fontos szerepet játszott a magyar privatizációs politika diszkriminációmentes, piacorientált jellege is.
A tőkeáramlás nagy része továbbra is magán- és állami hitelek formájában történt. A közvetlen, hosszú távú befektetések aránya viszonylag alacsony maradt.
Integráció a nemzetközi pénzügyi piacokba
Az átalakulás és újjáépítés folyamatának egyik központi kérdése az volt, hogy "hogyan kezeljük a tőkehiányt" az új piacgazdaságokban. A folyamat sikerének biztosításához azonban jelentős politikai változásokra volt szükség mind az új, mind a nyugati piacgazdaságokban.
Az új piacgazdaságok nemzetközi pénzügyi integrációját egyrészt a makrogazdasági problémák (infláció, a termelés és a jövedelem erőteljes visszaesése stb.), másrészt a szükséges jogi és intézményi feltételek megteremtésének bonyolultsága hátráltatta. Az integráció a nemzetközi pénzügyi piacok ingadozásait és a globális pénzügyi piacokat jellemző általános "rövid távú gondolkodásmódod" is megsínylette. A fő következtetés az, hogy a volt szocialista országok sikeres nemzetközi pénzügyi integrációja újjáépítésük, valamint hosszú távú gazdasági és társadalmi stabilitásuk és fejlődésük kulcsfontosságú feltétele. A volt szocialista gazdaságok átalakulási és liberalizációs folyamatának egyik célja az volt, hogy nagyobb mértékben férjenek hozzá a külföldi tőkéhez és fokozatosan integrálódjanak a világ tőkepiacaiba. A kommunista rendszer összeomlása idején mind a közép- és kelet-európai országokban, mind az OECD-országokban általános egyetértés volt abban, hogy ez az integráció kívánatos, és hogy a külföldi tőke hozzájárulhat a dinamikus piacgazdaságok kiépítéséhez.
Összességében azonban e folyamat nehézségeit nemcsak az átmeneti gazdaságok, hanem a nyugati szakértők, köztük a piaci szereplők - kereskedelmi és befektetési bankárok, brókerek és más pénzügyi közvetítők - is nagymértékben alábecsülték. Történelmi távlatban ma már általános konszenzus van abban, hogy a volt kommunista országok nemzetközi tőkepiaci integráció terén elért eredményei a 1990-es évek elején messze elmaradtak a várakozásoktól, ahogyan a nemzetközi tőkepiacok is a közép- és kelet-európai új piacgazdaságok sikeres fejlődéséhez való potenciális hozzájárulástól. Kétségtelen, hogy ha a volt szocialista országokban az átmenet és az újjáépítés finanszírozását segítő állami támogatási program létezett volna (igaz, sokkal szerényebb mértékben, mint Németország esetében), akkor a magántőke beáramlása is gyorsabb lett volna.
