Magyar kortársak Antall Józsefről

A szocialista országok külső adóssága

Az 1970-es és 1980-as években a legtöbb szocialista ország jelentős mennyiségű külföldi ("szuverén") adósságot halmozott fel. Az 1970-es években a hitelek nagyrészt az OECD-országokból származó importtal kapcsolatban merültek fel,; ezen országoknak  a szocialista országok felé irányuló nyugati export aktív támogatásával kapcsolatos erőfeszítéseit a világgazdaság recessziója ösztönözte.

Amint azt ebben a fejezetben korábban már említettük, az alacsony, sőt negatív reálkamatlábak ösztönözték a hitelfelvételi hajlandóságot (ahogyan az számos fejlődő országban is történt). A szocialista országok látszólagos hitelképességét a nyugati kormányok és bankárok szemében a Szovjetunió lenyűgöző olaj- és gázexportja és tartalékai erősítették, amelyek relatív árának további emelkedésére számítottak. Az a tény, hogy a külföldi hitelfelvétel a legtöbb esetben nem járult hozzá a hitelfelvevő ország gazdasági hatékonyságának jelentős javulásához, nagyrészt észrevétlen maradt mind a hitelfelvevők, mind a hitelezők számára. A külföldi tőke felhasználása ugyanolyan pazarló módon történt, mint a hazai megtakarításoké.

Az 1980-as évek eleje vízválasztó volt a szocialista országok külső pénzügyi helyzetében. A nominális és reálkamatlábak meredek emelkedése jelentősen megnövelte a fennálló adósságszolgálat és az új hitelek költségeit. Az 1980-as években a szocialista országok külső adósságállománya továbbra is látványos növekedést mutatott. Ez azonban nagyrészt a fennálló adósság kamatterheinek tőkésítése, és nem az új kereskedelmi hitelek miatt következett be. A szocialista országok egyre nehezebben tudták teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeiket. Versenyhelyzetük ugyanakkor rohamosan romlott a világgazdaság gyors strukturális és technológiai változásai következtében. Az 1970-es és 1980-as években felhalmozott külső eladósodás kérdése nagyon fontos volt a kommunista rendszer összeomlásának idején. A rendszerváltoztatás után is komoly aggodalomra adott okot nemcsak Magyarországon, hanem számos más volt szocialista országban is.

Lengyelország esete

A Lengyel Népköztársaság  azok közé az országok közé tartozott, amelyek úgy döntöttek, vagy arra kényszerültek, hogy moratóriumot hirdessenek, és a fennálló adósságuk csökkentését kérjék. A Lengyelországgal folytatott tárgyalásokat megkönnyítette, hogy az ország külső adósságában nagy volt az államhitelek aránya. Úgy tűnt, hogy az ország tartalék- és fizetési mérleg helyzete arra kényszerítette a lengyel kormányt, hogy moratóriumot kérjen az adósságszolgálatra és indítványozza a fennálló adósság csökkentését. Az előző, kommunista vezetésű kormánytól örökölt hiperinfláció és a makrogazdasági válság kezeléséhez szükséges monetáris stabilizáció nem sok más választást hagyott az új lengyel kormánynak sem.

Az összetett és elhúzódó tárgyalások Lengyelország adósságszolgálati kifizetéseinek középtávú csökkentéséhez és a tőke egy részének törléséhez vezettek. Az adósságteher rövid és hosszú távú tényleges csökkentésén túlmenően politikai és pszichológiai előnyt jelentett a lengyel kormány számára, hogy jelentős engedményt kapott nyugati kormányzati és magánhitelezőitől. Ez növelte, legalábbis kezdetben, a lengyel kormány által folytatott úgynevezett makrogazdasági sokkterápia politikai elfogadottságát.

Az engedmények ellenére azonban a külső adósság és az adósságszolgálati kötelezettségek továbbra is jelentős hosszú távú korlátot jelentettek a lengyel gazdaság számára. A moratórium és az elhúzódó adósságtárgyalások - legalábbis középtávon - negatív hatással voltak Lengyelország hitelminősítésére, valamint a közvetlen befektetések beáramlására is az első demokratikus kormány megalakulását követő első négy-öt évben.

Ennek alapvetően két oka volt. Az első a potenciális befektetők bizalmának elvesztése. "Mikroszinten" (azaz az egyéni befektetők és a vállalkozások szintjén) a lengyel átalakulási folyamat eredeti értékelése sokkal kedvezőtlenebb volt, mint az, amit a lengyelországi makrogazdasági sokkterápia erényeit hirdető szakemberek képviseltek. Az, hogy az adósságszolgálati követelményekből adódó fizetési mérleg kényszere legalábbis átmenetileg enyhülni látszott, legalább részben felelős lehetett azért, hogy Lengyelországban a mikrogazdasági átalakulás eleinte lassabb ütemű lett, és azért is, hogy - legalábbis kezdetben - nem követte a privatizáció következetesen piacorientált megközelítését.

Magyarország esete

Az 1990 tavaszán megválasztott új magyar kormány más politikát követett az ország súlyos külső adósságával kapcsolatban. Határozottan és kifejezetten elkötelezte magát amellett, hogy a kommunista rendszer előző 20 éve alatt felhalmozott nagymértékű külföldi adósságot gondosan törleszti és visszafizeti.

Az új kormány eskütételének idején az ország súlyos pénzügyi válsággal nézett szembe: a devizatartalékok nagyon alacsony szintre zuhantak a folyó fizetési mérleg nagy hiánya miatt, és azért, mert a külföldi hitelezők és befektetők attól tartottak, hogy az Antall-kormány moratóriumot hirdet és szigorú árfolyamkorlátozást vezet be.

A kormány politikáját a következő megfontolások indokolták:

• a belföldi és külső pénzügyi válság határozott elkerülése

• az a meggyőződés, hogy egy adósságválság súlyosan és hosszú időre károsítaná Magyarország külső hitelképességét, és távol tartaná a közvetlen külföldi befektetéseket is

• bármit is lehetne elérni egy moratórium vagy egy részleges adósságelengedés révén, az nem oldaná meg a teljes adósságproblémát

• a folyamatos hozzáférés a nemzetközi pénzügyi piacokhoz ellensúlyozni fogja a továbbra is súlyos adósságterheket

A kormány ugyanakkor számos (nagyrészt figyelmen kívül hagyott) erőfeszítést tett annak érdekében, hogy legalább korlátozott közvetlen segítséget kapjon az OECD-országoktól adósságot nem keletkeztető hivatalos forrástranszfer formájában.

5.1. táblázat.

Teljes (bruttó) külső adósság

(millió US $)

 Forrás: JP Morgan

(1): 1988. akkor még mint Csehszlovákia része

5.2. táblázat.

Nettó külső adósság

1990-1994

(az időszak vége)

(millió US$)

 Forrás: UN Economic Commission for Europe: Economic Survey of Europe in 1994-95.

Megbeszélések Antall miniszterelnökkel és cselekvési javaslatok

1990-ben és 1991-ben Antall miniszterelnök úr és én többször tárgyaltunk a magyar adósságproblémáról. Különböző elemzéseket és javaslatokat is készítettem számára e témában. Ezeken a megbeszéléseken néha kollégáim is részt vettek, mint például Tar Pál, Kodolányi Gyula és Bod Péter Ákos.

Az alábbiakban részleteket közlök abból a memorandumból, amelyet 1991 elején készítettem Antall miniszterelnök számára "Összehangolt pénzügyi kezdeményezés szükségessége a magyar gazdaság érdekében" címmel.

"Erős politikai, gazdasági és pénzügyi érvek szólnak amellett, hogy a nyugati kormányok összehangolt középtávú pénzügyi támogatással növeljék a magyarországi piacgazdaság sikerének esélyeit. A magyar gazdaság nagy erőfeszítéseket tett és jelentős eredményeket ért el az elmúlt 12 hónapban: Magyarország komoly erőfeszítéseket tett a piacgazdaság fejlődésének felgyorsítása, a külső és belső pénzügyi egyensúly elérése érdekében. Számos területen jelentős eredmények születtek: a privatizáció (arányaiban több vállalatot privatizáltak, mint a volt Kelet-Németországban), az új vállalatok létrehozása, a piacok liberalizációja, a támogatások megszüntetése, az államháztartási hiány csökkentése (az 1990-es évet kis többlettel zártuk), a külföldi befektetések vonzása és a piacgazdasághoz szükséges jogi és intézményi keretek kiteljesítése terén. Az egyik legfigyelemreméltóbb eredmény, hogy megugrott az OECD-piacokra irányuló export. és először sikerült többletet elérni a fizetési mérlegben a magyar államadósság teljes kamatfizetése után is.

Az eddig elért figyelemre méltó eredmények ellenére azonban mind a politikai, mind a társadalmi stabilitás és a piacgazdaság sikere veszélybe kerülhet a források továbbra is jelentős igénybevétele miatt. Ez a forráshiány nem a túlzott kiadásokból, hanem a kommunista rendszer örökségéből (például a nagy külső adósságból) és a gazdasági rendszerváltoztatás egyszeri költségeiből adódik.

 A magyar gazdaság átalakításának sikere továbbra is kulcsfontosságú Kelet-Közép-Európa gazdasági és politikai stabilitása szempontjából. Kelet-Közép-Európában eddig Magyarország jutott a legmesszebbre a működő piacgazdaság megteremtésében. Magyarországnak emellett nemcsak a belföldi és külső pénzügyi válságot sikerült elkerülnie az elmúlt 12 hónap során (egyrészt a szigorú pénzügyi fegyelem, másrészt a liberalizáció és a privatizáció révén), hanem külföldi befektetőket is sikerült vonzania, valamint ösztönözni a magánkezdeményezést és új vállalkozások létrehozását.

Külföldi üzletemberek és más szakértők még mindig úgy vélik, hogy Magyarországnak van a legnagyobb esélye a dinamikus piacgazdaság megteremtésére a régióban. Emellett, ha a magyar tapasztalatok kudarcot vallanának a forráshiány, valamint az új és örökölt problémák halmozott hatása miatt, az az egész térségben erős destabilizáló hatást fejtene ki, és nagymértékben növelné a piacgazdasággal szembeni ellenállást.

A külső adósság politikai, pénzügyi és gazdasági terhe a magyar gazdaságpolitika egyik fő korlátja. Az éves kamatfizetések a GDP több mint 6 százalékát teszik ki, és a teljes éves adósságszolgálat meghaladja a GDP 15 százalékát, ami különösen a csökkenő termelési szintek idején súlyos teher. Emellett a nemzetközi pénzügyi közösség bizalmának fenntartása érdekében az országnak rendkívül korlátozó költségvetési és monetáris politikát kell folytatnia. Ez nemcsak a fogyasztás, hanem az ország gazdasági átalakulásának befejezéséhez és a jövőbeli gazdasági fellendülés és növekedés biztosításához szükséges beruházások erőteljes visszafogásához is vezet.

Az adósság politikai szempontból érzékeny kérdés. Noha a szakértők joggal állítják, hogy az adósság vagy a kamatfizetések nem teljesítése mélyreható válságot idézne elő Magyarország külgazdasági kapcsolataiban, azzal is érvelnek, hogy az adósság a kommunista gazdasági rendszerből örökölt súlyos terhet jelent, és hogy az adósság nagy része az előző rendszer által felhalmozott, de meg nem fizetett kamatterhekből származik.

Magyarország gazdasági és politikai okokból sem engedhet meg magának nyílt adósságválságot. Egy egyoldalú magyar adósságcsökkentési vagy átütemezési kérelem, vagy kezdeményezés sokkal mélyebb destabilizáló hatást gyakorolna, mint a Lengyelországgal nemrégiben folytatott adósságcsökkentési tárgyalások:

• Lengyelország még a kommunista kormányzat idején leállította külföldi adósságának kiszolgálását: Lengyelország a kommunista kormány alatt ment de facto csődbe. Magyarország esetében a demokratikusan megválasztott kormány lenne az, amelyik fizetésképtelenné válna. Az adósságszolgálat egyoldalú nem teljesítése pedig a piacgazdaság kudarcának minősülne itthon és külföldön egyaránt.
• A magyar külső adósság túlnyomó része kereskedelmi bankoknak és nagyszámú külföldi kötvénytulajdonosnak fizetendő vissza. Lengyelországgal ellentétben a magyar külső adósság nagy része nagyszámú kereskedelmi bank és más magánbefektető kezében van. Magyarország egyoldalú lépése lerombolná a magyarországi magán pénzpiacok bizalmát, éppen akkor, amikor ez a bizalom nélkülözhetetlen tényező a magánkezdeményezés fejlődéséhez és Magyarország sikeres gazdasági és pénzügyi integrációjához a világgazdaságba.

Magyarország emellett nem lenne abban a helyzetben, hogy saját erejéből tárgyalási megállapodásra jusson számos magánhitelezőjével. Az ilyen tárgyalásokra irányuló egyoldalú magyar kérést máris az adósság nem teljesítése szándékaként értelmeznének, és nyílt pénzügyi válsághoz vezetne. Noha Magyarország sokkal jobb gazdasági és pénzügyi helyzetben van, mint Lengyelország, a piacgazdaság sikerének biztosításához Magyarországnak is szüksége van külső pénzügyi segítségre.

Nyilvánvaló, hogy a hazai megtakarítások és a külföldi magántőke önmagukban nem képesek a teljes terhet viselni a piacgazdaság indulási szakaszában, és Magyarországnak további külső pénzügyi forrásokra van szüksége.  Fontos azonban, hogy ez ne vezessen az ország adósságterheinek további növekedéséhez. Miközben a folyamatban lévő erőteljes privatizációs program elsősorban a külföldi tőke bevonását célozza, rossz gazdaságpolitika lenne a termelőeszközök értékesítéséből származó bevételeket a fennálló adósság kamatainak fizetésére fordítani. Ezért határozottan indokolt egy középtávú közvetlen pénzügyi támogatási program Magyarország számára, amely hozzájárulna a magyar gazdaság átalakításának egyszeri költségeihez.

Egy ilyen támogatás, amelyet egy szigorúan felügyelt program keretében nyújtanának két-három éven keresztül, nem növelné az ország adósságterheit. Hatékony eszköz lenne a nyugati világ szolidaritásának kinyilvánítására Magyarország piacgazdaság megteremtésére irányuló úttörő erőfeszítéseivel szemben, miközben elkerülhető lenne a teljes pénzügyi összeomlás. A támogatás megfelelő felhasználása segítene megteremteni a fenntartható gazdasági növekedés alapjait, aminek ismét fontos belföldi és külső demonstrációs hatása lenne, miközben csökkentené a jövőbeni gazdasági segítség iránti igényt. Egy ilyen korlátozott segélyprogram azt is megmutatná a magyar lakosságnak, hogy nem jár politikai és pénzügyi büntetés a csőd és a pénzügyi káosz elkerülésére tett erőfeszítésekért.

Ennek a támogatásnak a nagy részét Magyarország vezető hitelező országainak, azaz Németországnak és Japánnak kellene nyújtania. Az Egyesült Államoknak azonban fontos politikai szerepet kellene játszania, nemcsak abban, hogy elfogadja egy ilyen megközelítés logikáját és szükségességét, hanem abban is, hogy meggyőzze partnereit egy ilyen program szükségességéről a közös teherviselés nevében.

Ahogyan Lengyelország esetében, ahol a kormányok vállalták a kezdeményezést és elfogadták a nagy pénzügyi terhet, a nyugati kormányok számára is helyénvaló lenne közvetlen pénzügyi támogatást nyújtani (igaz, kisebb mértékben), hogy segítsenek finanszírozni az átmenet azon költségeit, amelyeket a magánszektor nem tud viselni. Feltételezhető, hogy egy ilyen közvetlen segélyprogram elindítása után a nyugati kormányok politikai támogatásával lehetséges lenne Magyarország számára hasonló adósságteher enyhítést elérni a magánhitelezőknél anélkül, hogy az nagyobb pénzügyi válságot idézne elő.

Jobb előzetesen, mint utólag nyújtani a támogatást. mielőtt a növekedés elmaradásából következő súlyos teher ránehezedne az ország pénzügyi forrásaira, ami nyílt politikai vagy pénzügyi válsághoz vezetne. Megelőző támogatást nyújtani sokkal jobb gazdasági és politikai értelemben, mint megvárni egy ilyen válságot. Lengyelország esetében a nyugati kormányoknak nem volt ilyen lehetőségük: a pénzügyi összeomlás még a kommunista politikai és gazdasági rendszer vége előtt bekövetkezett.

A közvetlen támogatás, amely kellőképpen enyhítené a forráshiányt ahhoz, hogy megteremtse a fenntartható gazdasági növekedés alapját, körülbelül 2-3 milliárd dollárra becsülhető, két-három éves időszakra elosztva. Szoros nyomon követés: a cél az, hogy a forrásokat előre egyeztetett programokra használják fel. Ezeknek a következő tulajdonságokat kellene egyesíteniük: a) sem magán-, sem állami források nem állnának rendelkezésre a finanszírozásukra, és b) megkönnyítenék a piacgazdaság fejlődését, politikai és társadalmi elfogadottságát, és segítenék a jövőbeli gazdasági növekedés alapjainak megteremtését.