Az adósságválság elkerülése - külföldi segítség igénylése
Antall József 1990 januárjában meghívott, hogy személyes gazdasági tanácsadójaként csatlakozzam a csapatához. A választások után gyorsan integrálódtam a Miniszterelnöki Tanácsadói Hivatalba. A meghívás fő oka az volt, hogy általános politikai filozófiánk nagyon hasonlított egymáshoz, és egyetértettünk néhány fontos konkrét kérdésben, amelyek jelentős szerepet játszottak a politikai és gazdasági rendszerváltoztatás szempontjából.
E kérdések között a következők szerepeltek: a szociális piacgazdaság modellje, az euroatlanti orientáció, a bankreform, a privatizáció, a fenntartható növekedés szükségessége és a külső adósságteher problémája; emellett ott volt a monetáris és pénzügyi összeomlás megakadályozásának szükségessége, a forráshiány nagysága, valamint az, hogy anyagi és pszichológiai okokból nemzetközi pénzügyi segítségre volt szükség a rendszerváltoztatás sikerének elősegítése érdekében. Amint az a tartalomjegyzékből és a bevezetőben található fejezetek áttekintéséből is kiderül, ezek azok a témák, amelyekkel az 1990-1993-as időszakban foglalkoztam.
Az 1970-es éveket magas inflációs ráták, valamint alacsony nominális és reálkamatlábak jellemezték a világgazdaság egészében. A recesszió és az olajimportőr országok romló kereskedelmi feltételei miatt a fejlődő és a KGST-országok nemzetközi állami- és magánszektorbeli hitelfelvétele is látványosan megnőtt. Az új euro-devizapiacok megjelenése és bővülése nagymértékben ösztönözte a nemzetközi banki tevékenységet és a nemzetközi adósságok felhalmozódását. Ezek a fejlemények a dollár árfolyamának erőteljes csökkenéséhez kapcsolódtak. Az újonnan létrehozott eszközök és kötelezettségek nagy részét ebben a pénznemben denominálták. Az Egyesült Államokban tapasztalható magas infláció és a világ vezető tartalék- és kereskedelmi valutája külső értékének nagymértékű elvesztése megrendítette a hivatalos és üzleti körök bizalmát az amerikai gazdaság stabilitását és jövőjét illetően.
Az inflációban rejlő veszélyek felismerése és a tőzsdei összeomlás kockázata arra késztette Jimmy Carter amerikai elnököt, hogy a Federal Reserve segítségével keressen megoldást. Ezt a megoldást Paul Volcker nevével fémjelezték, akit az elnök az infláció elleni küzdelemért felelős FED elnöki posztjára nevezett ki. Volckert 1979 augusztusában iktatták be elnöki tisztségébe, és vezetése alatt a Fed szélsőségesen szigorú monetáris politikát vezetett be, a Fed alapkamatlábát (Fed funds rate) és az elsődleges kamatlábat (prime rate) 20% fölé emelte. A "Volcker-sokk" megtörte az inflációt és az inflációs várakozásokat. Ennek ára erős recesszió lett, széles körű munkanélküliséggel, hitelcsökkenéssel és csődökkel. A monetáris szigor és a recesszió megfordította a dollár lejtmenetét. Az egyre alulértékeltebb valutából hamarosan túlértékelté vált. Ez viszont lenyomta az amerikai exportot, és serkentette az importot, különösen Japánból és Németországból.
E fejezet témája szempontjából különösen fontos a nemzetközi banki helyzetre gyakorolt hatás. Ez nem volt más, mint a "nemzetközi adósságválság". A dollár és a kamatlábak meredek emelkedése óriási mértékben megnövelte az eddig felhalmozott adósságterheket, és egyre nehezebbé és megfizethetetlenül drágává tette az új adósságok bevállalását. A kamatfizetések és az esedékes törlesztőrészletek elkerülhetetlen továbbgördülése lavinaeffektushoz vezetett, amely mind a bankok, mind az adósok számára veszélyes volt. Fennállt a veszélye annak, hogy az adósságválság nagy nemzetközi bankválsággá válik.
A hitelezők és a hitelfelvevők szokás szerint osztoztak a túlzott hitelfelvétel és hitelnyújtás felelősségén. A nagy OECD-országok és a nemzetközi pénzügyi intézmények tisztviselői és szakértői arra ösztönözték a banki közösséget, hogy az OPEC-országok váratlan nyereségét forgassák vissza a fejlődő országokba és a KGST-régióba, hogy elkerüljék a pénzügyi zsugorodást. A vezető nemzetközi bankoknál elfogadott gyakorlattá vált a hitelek "eladása" még az eladósodott állami és magánhitelfelvevők számára is.
Az adósságválság kitörése után a nemzetközi közösség fő gondja az volt, hogy "megmentse a bankokat", és elkerülje a rossz adósságok dominóhatását a vezető nemzetközi bankok mérlegében. A banki és etikai szempontból helyes megoldás az lett volna, ha a válság kezelésének terheit megosztják a bankok és az adósok, az OECD-országok és a fejlődő országok adófizetői között. A szorgalmazott és nagyrészt megvalósított megoldás azonban a korrekció súlyát lényegében a túlzó hitelfelvevőkre helyezte át, a túlzó hitelezők pedig nagyrészt megúszták.
A megközelítés fő elemei a következők voltak: (1) a hitelfelvevők erőteljes elrettentése attól, hogy kinyilvánítsák nemfizetési szándékukat; (2) az adósságok átütemezése széleskörű átütemezési rendelkezésekkel; (3) erőteljes monetáris és költségvetési szigorítás az adós országokban; és (4) radikális "strukturális kiigazítási programok" alkalmazása, amelyek az adósokat "importfüggő" államilag irányított gazdaságokból olyan "dinamikus exportőr piacgazdaságokká" változtatják, amelyek a Világbank és az IMF által támogatott hosszú távú fejlesztési modelleket követik.
A következmény a növekedés súlyos lassulása vagy recesszió, a szociális körülmények romlása, valamint a Nyugat-ellenesség erősödése volt azokban az országokban, amelyek elfogadták a "washingtoni konszenzus" neo-ortodoxiája által szorgalmazott új politikai csomagokat.
Magyarország, mint súlyosan eladósodott ország, nem kerülte el az 1979-es és 1980-as években felhalmozott súlyos adósságteherrel kapcsolatos problémákat. Valójában az adósságkérdés és a pénzügyi és monetáris összeomlás elkerülésének szükségessége állt az új Antall-kormány napirendjének élén. Így az adósságprobléma kezelése volt az egyik olyan téma, amelyet a leggyakrabban megvitattam a miniszterelnökkel, és amellyel kapcsolatban elemzéseket és javaslatokat nyújtottam be neki. Ezzel szorosan összefüggő kérdés volt az újjáépítési folyamathoz szükséges nemzetközi pénzügyi támogatás. Megbeszéléseink és a jegyzeteim általában egyszerre kezelték ezt a két, egymáshoz közel álló problémát.
Bizalmas témák és szakpolitikai javaslatok.
Az Antall-évek alatt az ellenzék soraiban és a médiában visszatérő vádként hangzott el, hogy Antall elhanyagolja az adósságkérdést és a Magyarországnak nyújtott külföldi pénzügyi segítség lehetőségét. A ma is keringő félremagyarázások közé tartozik az az egyenesen kitalált állítás, hogy az Antall-kormánynak jelentős adósságcsökkentést ajánlottak, de büszkeségből visszautasította az ajánlatot (!).
Bár nyilvánvaló okokból az adósságkérdésről és a segélykérésekről folytatott megbeszélések szigorúan bizalmasak voltak, a miniszterelnök és csapata tagjai, köztük én is, a külföldi tisztviselőkkel folytatott megbeszélések során mindig felvetették ezt a problémát. Két példát szeretnék itt megemlíteni, hogy megmutassam, mennyire alaptalanok voltak a passzivitás vádjai.
1990 októberének végén, a taxis sztrájk után, Otto Schlecht német gazdasági államtitkár rendkívüli magyarországi látogatása során, 3 milliárd dollár nagyságrendű közvetlen német támogatás iránti kérelmet nyújtottunk be. A németek ezt figyelmen kívül hagyták. Néhány évvel később Schlecht elismerte, hogy a Szövetségi Köztársaság kedvező válasza politikailag intelligens és hasznos döntés lett volna.
1991 májusában, a G7-ek éves csúcstalálkozóját megelőzően Antall miniszterelnök aláírt egy (német, francia és angol nyelvű mellékletet tartalmazó) kérelmet, amely annak az ésszerűségét fejti ki, hogy a vezető OECD-országok nyújtsanak közvetlen támogatást Magyarországnak. A kérelmet közvetlenül a csúcstalálkozón résztvevő kormányfőkhöz juttatták el. Ezúttal sem érkezett pozitív reakció.
Tőkehiány
Általánosan elismert tény, hogy három évtizeddel ezelőtt a szovjet típusú tervgazdaságokból kialakult új piacgazdaságok - egyenként és együtt is - nagymértékű tőkehiánytól szenvedtek a rendszerváltoztatás során. Ez a tőkehiány a pazarló költekezési szokások és az új és meglévő tőkével pazarlóan bánó gazdálkodás folytatásának a következménye volt. Továbbá annak is, hogy a múltbeli önkényuralmi vagy totalitárius politikai és gazdasági rendszerek alatt elért kényszertakarékosságot nem sikerült önkéntes megtakarításokkal helyettesíteni. Az átmeneti folyamat nehézségeinek és a nemzetközi pénzügyi integráció kihívásának megértéséhez azonban fontos felismerni, hogy ezekben az országokban további új források és a tőkehiány új jellemzői jelentek meg.
A volt szocialista gazdaságok új típusú forráshiányának néhány fő okozója a következő volt. Az első a múltbeli pénzügyi örökséghez kapcsolódott. Több ország külföldi adósságának és adósságszolgálatának súlyát említik leggyakrabban e címszó alatt. Magyarország és Lengyelország voltak a legismertebb példák, de Oroszország és más FÁK-országok is szenvedtek ettől a problémától. Az örökölt belföldi kötelezettségek "piacosítása", amelyben az állam, a vállalatok, a bankok és a háztartások is részt vettek, szintén ebbe a kategóriába tartozik. Nem szabad megfeledkeznünk a hatalmas, nagyrészt illegális tőkeexportról sem, amely néhány ilyen országból származik, és amely a korábbi szocialista rendszerek homályos politikai örökségéhez tartozik. Az úgynevezett "orosz pénzügyi válság" volt ennek a jelenségnek a legdrámaibb példája, és az Orosz Föderáció kudarcának egyik fő tényezője abban, hogy nem sikerült stabil liberális piacgazdaságot felépítenie.
A tőkehiány másik fő oka a tárgyi és immateriális javaknak a rendszerváltoztatás során bekövetkezett széles körű értékvesztéséhez (vagy akár teljes értékvesztéséhez) köthető. A külső és a hazai piacok elvesztése, a határok hirtelen megnyitása az új, hatékony verseny előtt: ez fontos, bár nem az egyetlen tényező volt, amely ezt az általános jelenséget magyarázza. A szocialista rendszer összeomlását követő erőteljes termeléscsökkenésnek és mély recessziónak több oka volt Közép-Európában és a volt Szovjetunió országaiban. A gazdasági rendszerek és struktúrák radikális változásában rejlő rendszerszintű okokat és súrlódási okokat felerősítette a hazai és külső makrogazdasági egyensúly elérését célzó restriktív költségvetési és monetáris politika. Ezek a tényezők a magán- és állami bevételek olyan nagyságrendű általános zsugorodásához vezettek, amelyet a nyugati gazdaságok a nagy gazdasági világválság óta nem ismertek. Ez a bevételi oldalra nehezedő nyomás volt a felelős nemcsak az állami költségvetések ellenőrzésének nehézségeiért, hanem a magánmegtakarítások potenciális alapjának elégtelenségéért is.
A tőkehiány további jelentős oka a széles körű és sürgős újjáépítési igény volt. Itt eltekinthetünk a háború által feldúlt országok és régiók, például a volt Jugoszlávia tagjainak újjáépítési problémáitól. Az "átmeneti gazdaságok" (azok az új piacgazdaságok, amelyek békésen álltak át a politikai demokráciára) háború nélkül is jelentős újjáépítési problémákkal küzdöttek. Az előző szocialista rendszerek ugyanis hanyagul kezelték a tőkejavakat (beleértve a környezetet), a termelő és infrastrukturális javak értéke pedig lecsökkent vagy megsemmisültek a szocialista időszakban. A gazdaságtörténettel foglalkozók tudják, hogy a második világháború után a nyugat-európai országok némelyikében a termelő és infrastrukturális eszközök újjáépítési igényei nem voltak olyan súlyosak, mint a volt szocialista országoké rendszerváltoztatás idején.
Végezetül, az átmenetből eredő új magán- és közkiadási igények növelték a tőkehiányt. Öt tényezőt lehet megemlíteni ennek az általános problémának a szemléltetésére: 1) a munkanélküliség és egyéb transzferek költségei a társadalom nagy szegmensei marginalizálódásának elkerülése érdekében, 2) a szociális és egyéb szolgáltatások "piacosításának" magasabb költségei, 3) a termelő erőforrások (gépek és humán erőforrások) modernizálásának költségei, hogy megfeleljenek a nyitott piacgazdaság megnövekedett versenynyomásának, 4) a bevallottan jobb minőségű tartós eszközök magasabb beszerzési és pótlási költségei, és végül 5) a magasabb környezetvédelmi költségek.
A tőkepiacok és a forráshiány dimenziói az átmeneti gazdaságokban
A kommunista rendszer összeomlása elvileg megteremtette a modern piacgazdaságok fejlődésének politikai és gazdasági feltételeit. Az átalakulási folyamatot ugyanakkor súlyos recesszió kísérte a volt KGST-országokban. A mély recesszió egyrészt megnövelte a külföldi tőke iránti igényt, másrészt fékezte is a tőkeimportot. Mint Kína esetében is láthattuk, szoros összefüggés volt a makrogazdasági növekedés üteme, a piacok növekedése és az ország külföldi tőkét vonzó potenciálja között. Ez mind a közvetlen befektetésekre, mind a közép- és hosszú távú hitelekre igaz volt. A KGST-országokban a forráshiány egyik legjelentősebb megnyilvánulása a teljes kibocsátás kumulatív zsugorodása volt. A kibocsátás és a jövedelem csökkenése súlyosbította a szocialista gazdaságról piacgazdaságra való áttéréssel járó költségvetési problémákat, és a megszorító makrogazdasági politika alkalmazásável együtt késleltetvt a fellendülést.
A Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Lengyelországban a GDP kumulált csökkenése 1989 és 1994 között az éves össztermelésének 70 százalékára is csökken (attól függően, hogy 1989-et vagy 1994-et tekintjük-e bázisévnek). Bulgária esetében a termelés és a jövedelem csökkenése az ötéves időszak alatt jóval meghaladta az ország éves GDP-jének megfelelő összeget. Az említett négy ország csoportjában a bruttó hazai termék zsugorodásából eredő forráscsökkenés 150 milliárd dollár nagyságrendű volt, ami több mint két és félszerese a kelet-európai országok csoportjába ugyanebben az időszakban beáramló összes külföldi tőkének.
A termelés csökkenése még drámaibb képet mutatott az Orosz Föderációban és a FÁK-országok csoportjában. Ezekben az országokban az 1994-es GDP volumene a becslések szerint alig több mint 50%-a volt az 1990-es szintnek. Az 1990-1994 közötti négyéves időszak becsült összesített termeléskiesése az éves GDP 120%-a és 240%-a között mozgott, attól függően, hogy az 1990-es vagy az 1994-es szinthez viszonyították.
Átmenet és tőkepiacok: kevésbé kielégítő eredmények
A korábbi központi tervgazdaságok átalakulása dinamikus, modern piacgazdaságokká a modern gazdaságtörténet egyik legnagyobb politikai és gazdasági kihívását és lehetőségét jelentette. Ezért ezek az országok potenciálisan nagy haszonnal is kecsegtették a hosszú távú külföldi befektetéseket. A nemzetközi tőkepiacokba való integráció előrehaladása szorosan összefüggött a hazai tőkepiac fejlődésével. A külföldi hitelezések vagy befektetések előtt gyakran ugyanazok az akadályok álltak, amelyek a hazai befektetéseket és hitelezést is hátráltatták. Milyen szerepet játsszanak a külföldi befektetők és a külföldi tőke a korábbi központi tervgazdaságok átalakulásában? Ez volt az egyik olyan kérdés, amely a legnagyobb figyelmet kapta: mind az "új piacgazdaságokban", mind az OECD-országokban. Széles körű vita folyt a külföldi tőke szerepéről és a külföldi tőke vonzásához szükséges feltételekről.
Kezdettől fogva az volt az általános elv, amelyet a nyugati kormányok, a kutatók, a szakújságírók és más szakértők szem előtt tartottak, hogy a külföldi tőke fő forrását a magántőkepiacoknak kell biztosítaniuk az "új piacgazdaságok" számára. A hivatalos szervezeteknek, a nemzeti kormányoknak vagy a nemzetközi szervezeteknek a legjobb esetben kölcsönöket kell nyújtaniuk, de jelentős támogatásokat vagy forrástranszfereket nem.
Így - a volt Kelet-Németország kivételével - nem történt jelentős hivatalos nyugati forrástranszfer a volt központi tervgazdaságokba a rendszerszintű átalakulás és az újjáépítés terheinek enyhítésére. Ez igaz volt a korábbi kommunista rendszerekből örökölt külső adósságok kérdésének kezelésére is. Nem történt összehangolt kezdeményezés az olyan országok adósságproblémájának előzetes kezelésére, mint Lengyelország és Magyarország. Lengyelország esetében az adósság átütemezésére a már a rendszerváltozás előtti lengyel kormány kezdeményezésére került sor, a tárgyalásokhoz kapcsolódó összes negatív konnotációval együtt. A hivatalos támogatás hiánya a magántőke hatékonyságát is csökkentette
A nemzetközi pénzügyi integráció összességében pozitív szerepet játszott abban, hogy korábbi központi tervgazdaságok piacgazdasággá alakuljanak át. Az integráció eredményei azonban mind mennyiségi, mind minőségi szempontból kevésbé voltak kielégítőek, mint amire az átalakulási folyamat kezdetén sokan számítottak. Ennek a kiábrándító helyzetnek az okai mind az új piacgazdaságok körülményeiben, mind a nemzetközi pénzügyi rendszer működésében keresendők.
