Az Antall-kormány első évében a kormány gazdaságpolitikája elsősorban két fő célkitűzésre összpontosított:
1) Az első a gazdasági és pénzügyi összeomlás elkerülése és a nemzetgazdaság működésének biztosítása volt. Az e cél elérése érdekében alkalmazott politikák közé tartozott az ország külső adósságának pontos törlesztése, a feszes fiskális és monetáris politika, a támogatások csökkentése, valamint a piacgazdaság fejlődését elősegítő szabályozások alkalmazásának felgyorsítása. Az üzemanyag árának emelése is része volt ennek a megközelítésnek. Az átfogó célt sikerült elérni: mind a költségvetési egyenlegben, mind a fizetési mérlegben jelentős javulás következett be, és sikerült megerősíteni az ország gazdaságpolitikájába vetett általános nemzetközi bizalmat. A restriktív politika szükségessége alapvetően az 1990 tavaszán véget ért kommunista rendszer hosszú és rövid távú politikájának örökségéhez tartozott. Az örökség? és az alkalmazandó politikák költségeit az tükrözte, hogy csökkent a GDP, a háztartások jövedelme és fogyasztása, valamint a beruházás, az árak pedig emelkedtek.
2) A második fő célkitűzés az ebben a fejezetben tárgyalt Nemzeti Megújulás Programjának kidolgozása volt. E program fő célja, hogy meghatározza a szociális piacgazdaság létrehozásának részletes kereteit, és visszafordíthatatlanná tegye az átmenetet a szocialista gazdaságból a piacgazdaságba.
A Nemzeti Megújulás Programjának kidolgozása során Rabár Ferenc volt a pénzügyminiszter. A végleges, operatív változat azonban csak 1991 februárjában készült el, amikor pénzügyi tárcát már Kupa Mihály vezette. Ő úgy döntött, hogy a program három részét a következő címmel terjeszti elő a kormány 1991. március 7-i ülésén: "A magyar gazdaság átalakításának és fejlesztésének programja: Stabilizáció és konvertibilitás".
A fenti dokumentum foglalkozik a magyar gazdaság 1990 végéig tartó fejlődésével, és előrejelzéseket ad a kormány politikai csomagjának várható végrehajtása alapján. A tényleges fejlődést és a szakpolitikai intézkedések eredményét a Pénzügyminisztérium 1992 júliusában készített jelentése és az OECD párizsi titkársága által kiadott, Magyarországra vonatkozó 1991-es országtanulmány tárgyalja.?
A Pénzügyminisztérium jelentése szerint a GDP 1991-es zsugorodása meghaladta az eredeti várakozásokat. Ez a tendencia 1992 első felében is folytatódott: az általános gazdasági helyzetet stagnálás jellemezte, és az év hátralévő részében nem volt várható jelentős javulás. Az ipari termelés 15-20%-kal csökkent, és tovább csökkentek a beruházások, valamint a háztartások jövedelme és fogyasztása. A továbbra is gyenge gazdasági teljesítmény egyik fő tényezője a volt keleti blokk országaival, különösen a volt Szovjetunióval folytatott kereskedelem összeomlása volt. A pozitív fejlemények közül a jelentés kiemeli az ország konvertibilis valutában folytatott kereskedelmének jelentőségét.
Az OECD becslései szerint a rendszerváltoztatás idején az egy főre jutó GDP Magyarországon átlagosan 2750 dollár volt, míg az OECD 24 tagországának átlaga 17 387 dollár. Minden jelentős gazdasági mutató - a termelés, a fogyasztás és az életszínvonal - tovább csökkent, mivel az újonnan megválasztott kormány a rendszerszintű torzulásokkal és a "Szovjetunió legreformelvűbb szatellitjei" által hátrahagyott, ötletszerű politikával küzdött. Ezen örökség részeként Magyarország külső konvertibilis valutaadóssága 1990 végén 21 milliárd dollárt tett ki, ami az ország GDP-jének 65%-ával volt egyenértékű.
A kommunista gazdasági rendszer összeomlását követő rendszerváltoztatás időszakában az egyik fő kérdés az volt, hogy mennyire megbízhatóak a nemzetközi gazdasági szervezetek értékelései és szakpolitikai ajánlásai. A fent említett OECD-jelentés szerzői azzal érveltek, hogy a szocialista blokk tagjai közül Magyarország jutott a legmesszebbre a piacgazdaság felé. El kellett azonban ismerniük, hogy a próbálkozás ellenére a "magyar modell" mindaddig nem vált valódi piacgazdasággá, amíg a kommunisták hatalmon voltak.
Így meglehetősen kínos, hogy miután a szabad választások a kommunista politikai és gazdasági rendszer megérdemelt végét jelentették, az OECD szakértőinek központi tézise az egyre inkább korlátozó makrogazdasági politika volt, miközben teljesen figyelmen kívül hagyták a magyar gazdaság újjáépítését segítő pénzügyi támogatás logikus és anyagi lehetőségét.
A helyzet értelmezésével, a politikai ajánlásokkal és a nagy nemzetközi gazdasági és pénzügyi szervezetek intézkedéseivel kapcsolatos hiányosságok hamar nyilvánvalóvá váltak. Tőlük nem kértek valódi szolidaritást az új demokráciákkal: az "túl drága" lett volna. Ez magyarázza azt is, hogy a Magyarországról szóló jelentésben az OECD titkársága (és a tartalmat jóváhagyó nyugati tagországok) nagyon keveset beszél arról, hogyan lehetett volna megteremteni a gazdasági növekedés feltételeit, és hogyan járulhatott volna hozzá a külföldi segély a növekedés felgyorsításához és az életszínvonal emelkedéséhez.
E szakasz és fejezet zárásaként szeretném megemlíteni, hogy a nemzetközi gazdasági szervezetek szakértőinek elméleteibe és munkájába vetett bizalom hiánya volt az egyik fő tényező, amely 1991 decemberében a magyar rövidítéssel GAM-ként ismert Gazdaságpolitikai Stratégiai Munkacsoport létrehozásához vezetett. A GAM céljait és munkáját e könyv hetedik fejezete tárgyalja.
