Minden önkényuralmi rendszerben a szervezett testületek mellett, amelyek brutális erőszakkal és terrorral gyakorolhatnak és gyakorolnak is ellenőrzést a lakosság felett, a bürokrácia különböző kategóriái és szintjei lényegesen nagyobb hatalommal bírnak, mint a demokratikus rendszerek tisztviselői. Ez annak ellenére igaz, hogy Donald Trump volt amerikai elnök azt hangoztatta, hogy az amerikai demokrácia a "mély állam", a köztisztviselők állítólagos összeesküvésének foglya lett.
A kommunista rendszerekben a bürokráciának alapvetően három nagy kategóriája létezik. E három csoport között általában hierarchikus kapcsolat áll fenn, amelyet időnként személyes kivételek vagy átfedő funkciók egészíthetnek ki vagy írhatnak felül. Ez a három kategória a következő: (1) az uralkodó kommunista párt funkcionáriusai; (2) a vállalatokat irányító bürokrácia, a legkisebbektől a legnagyobbakig; és (3) a hagyományos "közszféra" tisztviselői. A párttagság az első csoportban eleve kötelező, de gyakran a pozíció fontosságától függően a vállalatok vezetésében (2. kategória) és a közszolgáltatásokat nyújtó ágazatokban is, mint például az egészségügy, az oktatás, a különböző önkormányzati szolgáltatások stb. területén (3. kategória).
Ennek következtében az üzleti döntéseket nem a magántulajdonosok és az általuk fizetett menedzserek hozzák, hanem az állam alkalmazottai, általában a pártbürokraták irányítása és felügyelete alatt. A kommunista rendszer e gazdaságellenes és antidemokratikus hagyományának erejét jelzi, hogy Nyers Rezső, a Magyar Kommunista Párt egyik fő "reform" vezetője a fejezetben korábban tárgyalt kerekasztal-tárgyalásokon foggal-körömmel küzdött azért, hogy a kommunista párt megőrizhesse szervezetét és hálózatát a vállalatokon belül, és beleszólhasson a vezetői döntésekbe. A diktatúrákban bevett gyakorlat, hogy a párt tisztviselői beleavatkoznak a vállalatvezetők és a közszolgálati tisztviselők döntéseibe.
Milyen jelentőséggel bírnak ezek a megfontolások az ebben a fejezetben szereplő elemzések szempontjából?
Először is Antall miniszterelnök tudta, hogy minden országban - és nem csak azokban, amelyek mélyreható politikai rendszerváltoztatáson mentek keresztül - van egy kezdeti tanulási időszak, amely során a bevett bürokrácia hajlamos "tesztelni" az új közigazgatás minőségét és az újonnan választott kormány képességét arra, hogy elnyerje a köztisztviselők ("a szakértők") tiszteletét és együttműködését a ("tapasztalatlan") újonnan érkezők nézeteinek és irányelveinek végrehajtásában. Az Antall-kormány programjával szembeni bizalmatlanságot és a funkcionáriusok tesztelését minden bizonnyal erősítette az a tény, hogy a Kádár-korszak köztisztviselőinek túlnyomó többsége megtartotta állását. Bár nem feltétlenül tartották fenn kommunista vagy marxista meggyőződésüket, gyakran frusztrálta őket, hogy nincs többé hatalmuk. Sőt, sokan közülük a rendszerváltoztatás radikálisabb megközelítését részesítették volna előnyben, és úgy érezték, hogy az Antall-kormánynak a "radikális sokkterápiát" kellett volna választania.
Ezt a kérdést egy kisebb és két nagyobb példával szeretném illusztrálni. Az első a Pénzügyminisztérium által készített lakáspolitikai dokumentum volt. A szerzők központi javaslata az volt, hogy a piacgazdaság és az árrendszer nevében egycsapásra meg kell szüntetni minden lakbérszabályozást és a családok lakhatási támogatását. Egy ilyen intézkedés társadalmi és politikai következményei magától értetődően katasztrofálisak lettek volna. A mi csapatunk átment a teszten: felfedeztük a hibát és átdolgoztuk az ajánlást. Ez viszonylag könnyű volt, hiszen a nagyon fejlett piacgazdaságokban sem léteztek olyan lakáspiacok, amelyekben nem volt semmilyen ellenőrzés vagy szociális támogatás: Svájcban, Németországban, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Japánban, hogy csak néhány példát említsek.
A második és legfontosabb kérdés az a vita volt, amely a megszorítások és a gazdasági növekedést ösztönző és támogató politikák közötti kulcsfontosságú kérdésről zajlott. Egyrészt Rabár Ferenc és csapata között a Pénzügyminisztériumban, másrészt a miniszterelnök, a mi csapatunk a Miniszterelnöki Hivatalban és a kormány több tagja között. Összefoglalva a problémát: Rabár Ferenc a "washingtoni konszenzuson" alapuló gazdaságpolitikát akart megvalósítani, amely szöges ellentéte volt az Antall-kormány gazdasági programjának. Mint lemondó leveléből kiderült, mélységesen megsértődött azon, hogy "akadályozták" abban, hogy a legfőbb ellenzéki párt, az SzDSz (Szabad Demokraták) propagandájára épülő politikát hajtson végre. Nehéz volt eldönteni, hogy Rabár örült-e vagy sajnálta, hogy 1990 végére elbocsátották a kormányból.
A harmadik kérdés, amelyet ebben az összefüggésben meg akarok említeni, Kupa Mihály kinevezése a pénzügyminiszteri posztra Rabár utódjaként. Ő végül nem bizonyult sokkal szerencsésebb választásnak, mint elődje. Kupa az előző rendszer volt ambiciózus tisztviselőjeként meg volt győződve arról, hogy jobb miniszterelnök lett volna, mint Antall József. Emellett úgy vélte, hogy neki kellene új jogszabályokat bevezetnie, és számos olyan területen felügyelnie a hivatalokat, ahol nem rendelkezett hatáskörrel. Kupa hibás ambícióit az Antall-ellenes sajtó is erősítette, amely azt a tévhitet terjesztette, hogy Kupa az egyetlen kompetens szakember a kabinetben. Eltartott azonban egy ideig, amíg Kupa helyére új miniszter került.
