A hidegháború vége és a rendszerváltoztatás
A hidegháború alapvetően két, egymástól gyökeresen eltérő politikai rendszer konfliktusát jelentette: az egyik a demokrácián, a politikai szabadságon és az emberi jogok tiszteletben tartásán, a másik a totalitárius ideológián és az elnyomó egypárti államon alapult. A konfliktus a liberális, demokratikus modell győzelmével ért véget. Nyitva állt az út a békés "rendszerváltoztatás" - a diktatúrából a demokráciába való átmenet - előtt. Három kontinensen számos nép élt ezzel a lehetőséggel, és ma a szabad, demokratikus rendszerekben élők aránya sokkal magasabb, mint az 1980-as évek végén vagy az elmúlt 100 évben bármikor.
A 30 évvel ezelőtti nagy reményekkel ellentétben a demokrácia győzelme nem vált általánossá. A hidegháború vége óta eltelt időszakban nemcsak gyilkos "belső konfliktusok" zajlottak világszerte, amelyek a demokrácia hiányát és elutasítását tükrözték, hanem megszilárdultak meglévő önkényuralmi rendszerek és újak is kialakultak. Míg sok esetben sikeres volt a "rendszerváltoztatás" a demokrácia irányába, túl sok más esetben a demokrácia elérhetetlennek tűnő céllá vált vagy maradt.
A demokrácia és a politikai szabadság, valamint a különböző típusú önkényuralmi és elnyomó rendszerek közötti ellentét az elmúlt 100 év során mélyen meghatározta a nemzetek életét békében és háborúban egyaránt. Az emberiség jövője, a béke, a gazdasági jólét és a társadalmi fejlődés kilátásai is nagymértékben függnek a politikai rendszerek minőségétől szerte a világon, és végső soron a demokrácia sikerének esélyeitől a kis és nagy országokban egyaránt.
Az arab tavasztól az arab télig
A Freedom House jelentései szerint, amelyeket a világ szabadságáról és elnyomásáról készített a Közel-Kelet az a világrész, ahol az emberek a legnagyobb valószínűséggel elnyomó, nem szabad politikai rendszerben élnek. A különböző autoriter és kvázi-totalitárius rendszerek, amelyek ebben a nagy térségben elterjedtek, vagy a vallást, vagy a világi ideológiát használják fel a lakosság elnyomásának igazolására. Bármi legyen is az ürügy, a legáltalánosabb és legtragikusabb jellemző a brutális, vérszomjas erőszak alkalmazása a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Az ilyen országok túlnyomó többségében az emberi jogok üres szlogenek vagy ismeretlen fogalmak. Sok rezsim szigorúan bünteti az emberi jogokra, a politikai szabadságra és a demokráciára való hivatkozást. A "rendszerváltoztatás" az arab világban és valójában az egész Közel-Keleten évtizedek óta nem azt jelenti, hogy egy rossz, nem szabad rendszerből egy működő, stabil demokráciára váltunk, hanem azt, hogy egyik diktátortól egy másikra, és/vagy egyfajta elnyomó rendszerből egy másikba.
Ez nem jelenti azt, hogy az "arab tavaszt" megelőzően nem történtek bátor és dicséretes kísérletek a demokrácia és a politikai szabadság megteremtésére a régió bármelyik országában. Ezek az erőfeszítések azonban a legtöbbször kudarcot vallottak, vagy ha úgy tűnt, hogy sikerrel járnak, előbb-utóbb visszafordultak.
Ezért nem volt meglepő, hogy az érintett térségben és a világ többi részén is örültek, amikor a Tunéziában kezdődött megnyilvánulások Egyiptomban, Szíriában és más arab országokban is gyorsan folytatódtak, és úgy tűnt, hogy sikeresen legyőzik és elűzik a diktátorokat. A világ figyelemmel kísérte az arab tavasz eseményeinek kibontakozását, és "magával ragadta az a narratíva, hogy egy fiatal generáció békésen fellázad az elnyomó önkényuralom ellen, hogy demokratikusabb politikai rendszert és szebb gazdasági jövőt biztosítson".?
A tiltakozó megmozdulások 2010 végén kezdődtek Tunéziában, és gyorsan átterjedtek más arab országokra is. Tunézia mellett különösen Egyiptomot, Szíriát, Líbiát, Jement és Szaúd-Arábiát kell megemlíteni. A tiltakozásokhoz számos tényező vezetett. Többek között olyan kérdések, mint a reformok, az emberi jogok megsértése, a politikai korrupció, a gazdasági hanyatlás, a munkanélküliség, a mélyszegénység és számos demográfiai strukturális tényező, például a képzett, de elégedetlen fiatalok nagy aránya a teljes lakosságon belül.
Mohamed Bouazizi Sidi Bouzidban történt önégetését követően a 2010 decemberében egyre erőszakosabbá váló utcai tüntetések sorozata vezetett végül Zine El Abidine Ben Ali régóta hivatalban lévő elnök 2011. január 14-i megbuktatásához. A tüntetéseket a magas munkanélküliség, az élelmiszerár infláció, a korrupció, a szólásszabadság és a politikai szabadság egyéb formáinak hiánya, valamint a rossz életkörülmények előzték meg. A tüntetések az elmúlt három évtized legdrámaibb társadalmi és politikai zavargási hullámát jelentették Tunéziában, és több halálos áldozatot és sérültet követeltek, akiknek többsége a rendőrség és a biztonsági erők tüntetőkkel szembeni fellépésének következménye volt. Ben Ali Szaúd-Arábiába menekült száműzetésbe, véget vetve 23 évig tartó hatalmának.
Az arab tavaszt követően több országban is erőszakhullám és instabilitás tört ki, amelyet általában arab télként vagy iszlámista télként emlegetnek. Az arab telet kiterjedt polgárháborúk, általános regionális instabilitás, az Arab Liga gazdasági és demográfiai hanyatlása, valamint a szunnita és síita muszlimok közötti általános vallási háborúk jellemezték.
Demokrácia és rendszerváltoztatás - a genfi Webster Egyetem 12. éves őszi konferenciája - 2011 novembere
A politikai rendszerek minősége, valamint a szabadság és az emberi jogok tiszteletben tartása áll a genfi Webster Egyetem nemzetközi kapcsolatok programjának középpontjában. Ez tükröződött azoknak a szemináriumoknak és konferenciáknak a programjában is, amelyeket 1995-től kezdeményeztem és szerveztem. Ekkor kezdtem dolgozni a genfi Webster Egyetemen, mint az intézmény nemzetközi kapcsolatok programjának vezetője. Ezek a programok aktuális érdeklődésre számot tartó, politikai, gazdasági, stratégiai és humanitárius kérdések széles skáláját ölelték fel. Különösen a nemzetközi kapcsolatok programjának éves humanitárius konferenciája és éves őszi konferenciája.
A genfi Webster Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Programja 12. éves őszi (2011. november 25-i) konferenciájának címe: Demokrácia és rendszerváltoztatás: Siker és kudarc a hidegháború vége óta. Ez valamivel több mint egy évvel az úgynevezett "arab tavasz" kezdete után és körülbelül hat hónappal az "arab tél" kezdete után történt. Az "arab tél" kifejezést sokkal ritkábban használják, mint az "arab tavasz" kifejezést, de sokkal tovább tartott, mint a szabadságra és a demokráciára vonatkozó rövid remény időszaka, amely 2011 elején néhány hétre vagy hónapra jellemezte az arab világ legtöbb országát.
A 2011. novemberi konferencia programja olyan politika elméleti és régebbi vagy újabb történelmi koncepciókra és következtetésekre összpontosított, amelyek megmutatták a demokrácia fölényét a zsarnoksággal szemben, valamint azt, hogy az emberek politikai szabadságra és demokráciára vonatkozó törekvését nem korlátozzák földrajzi, hagyománybeli, faji vagy vallási korlátok. Az emberiség egyetlen része sincs arra predesztinálva, hogy elnyomás alatt éljen, és egyetlen politikai közösség sem élvezheti a demokrácia előnyeit erőfeszítés és elkötelezettség nélkül.
A 2010-es "őszi konferencia" témája: Értékek és érdekek a nemzetközi kapcsolatokban a 21. században”. A Webster Egyetem 12. éves őszi konferenciájának témáját - Demokrácia és rendszerváltoztatás - 2010 második felében választották, a hidegháború befejezésének 20. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek utófényében. Több mint hat hónappal az "arab tavasz" kitörése után, és a "rendszerváltoztatás" során tapasztalt nehézségek fényében a 2011. november 25-i konferencia témája aktuálisabb volt, mint valaha.
A 2011-es konferencia programjában az "arab tavasz" mellett szerepelt a demokratikus rendszerváltoztatás sikereiről és kudarcairól szóló újkeletű példák megvitatása, a sikerért vagy kudarcért felelős közös tényezők azonosítása, a demokrácia világméretű kilátásai, valamint a tekintélyelvű rendszerek megszilárdulása vagy elterjedése veszélyének kezelése.
A 2011-es Webster-konferencia vitájából és a Putyin és szövetségesei által előidézett jelenlegi válsághoz vezető másfél évtized történelméből a következő rövid következtetések tűnnek relevánsnak e fejezet és szakasz kontextusában: (1) Újra és újra hangsúlyozni kell a liberális demokratikus rendszerek felsőbbrendűségét a különböző típusú, nem szabadelvű rezsimekkel szemben. A bal- és jobboldali demagógok legveszélyesebb állításai közé tartozik, hogy egyes emberek nem alkalmasak a demokráciára és/vagy a nem nyugati emberek számára a nem szabad rendszerek jelentenek érvényes alternatívát. (2) A politikai gonoszság erői hatalmasak, és egy stabil demokrácia létrehozása összetett és igényes feladat. Soha nem szabad alábecsülni a szabadság ellenségeinek készségét a gyilkolásra és a pusztításra, ha hatalmuk megtartásáról van szó. (3) A valódi kollektív biztonság - a szolidaritás a szabadság és a demokrácia belső és külső ellenségeivel szembeni védelemben - nehezen megvalósítható, de meg kell becsülni, ahol már megvalósult. (4) A politikai intézmények minősége a legjobb garancia a zsarnokság ellen. A gondos intézményfejlesztés a sikeres rendszerváltoztatás lényeges eleme. Ez egyaránt igaz a hazai intézményekre és a nemzetközi rend intézményeire. (5) Így a NATO és az Európai Unió a második világháború utáni és a hidegháború befejezése utáni rendszerváltoztatás sikerének lényeges elemei voltak és maradnak. (6) A konferencia egyik előadójának (akinek neve intellektuális udvariasságból nem említendő) azon állítása, hogy "Magyarország sokkal kevésbé hatékonyan kezelte a rendszerváltoztatást", mint a többi volt kommunista ország, az Antall-kormány rendszerváltoztatással kapcsolatos politikáját vezérlő értékek és koncepciók nem kellő megértésén, valamint az előadó Európa-ellenes nacionalista előítéletein és történelmi atavizmusán alapul. Továbbá azon, hogy félreértette a vallás szerepét a modern demokratikus társadalmakban: A magyarországi rendszerváltoztatással kapcsolatos "filozófiai elmélkedései" jól illusztrálják egyes magyar értelmiségiek Antall-ellenes előítéleteit, amelyekről e könyvben máshol is szó esik.
