Az 1980-as éveket - a magyarországi kommunista uralom utolsó évtizedét - négy meghatározó fejlemény jellemezte: (1) a súlyos és egyre romló gazdasági és pénzügyi helyzet, (2) a kommunista vezetők hiábavaló kísérletei arra, hogy többé-kevésbé hagyományos intézkedésekkel megállítsák és megfordítsák a lefelé tartó tendenciát, (3) annak végleges felismerése, hogy a szocialista gazdasági rendszer nem menthető meg, (4) a vezetés úgynevezett reformszárnyának kitartó reménye, hogy a gazdasági és politikai hatalom egyaránt a kommunista vezető osztály tagjainak kezében marad még akkor is, ha elkerülhetetlenné válik az elmozdulás a piacgazdaság és a többpárti politikai rendszer felé.
Magyarország helyzete valóban paradox volt. Széles körben elterjedt az a vélemény, hogy "Magyarország más, mint a többi KGST-ország", és ha a keleti blokk tagjai közül valaki sikeresen tud lavírozni az ortodox tervgazdaság és a nyugati liberális piacgazdaságok között, akkor az Magyarország. A monetáris és pénzügyi mutatók azonban egyre inkább a "magyar modell" kezelésének nehézségeit mutatták.
A nemzetközi magán- és hivatalos szakértők és megfigyelők számára a mutatók négy, egymással összefüggő kategóriája egyre nagyobb aggodalomra adott okot: (1) az inflációs ráta, (2) a fizetési mérleg helyzete, különösen konvertibilis valutában, (3) a nagy külső adósság és a súlyos adósságszolgálat, valamint (4) az ország devizatartalékainak alacsony szintje.
A hazai monetáris és pénzügyi helyzetet súlyosbították a magyar vállalatok pénzügyi problémái. Az úgynevezett "sorban állás" (kifizetésre várakozás) problémája a pénzügyi dominóhatáson keresztül a csődbe vezetett. A kiszámíthatatlan árfolyam-ellenőrzési rendszer, amely minden kollektivista gazdasági rendszer velejárója, hozzájárult a magyar bel- és külföldi pénzügyi rendszer eredménytelenségéhez.
A kommunista kormány azt remélte, hogy az ország Bretton Woods-i tagsága elegendő biztosítékot jelent majd a külső fizetési válság kockázatával szemben. A külső fizetési helyzet azonban tovább romlott, olyannyira, hogy az Antall-kormány hivatalba lépésekor Magyarország közel állt ahhoz, hogy kifogyjon a nemzetközi fizetőeszközökből. A szocialista rendszerben mind a külső, mind a belföldi monetáris helyzet valódi állapota szigorúan titokban maradt, az információkat még a pártbürokrácia legmagasabb szintjein is visszatartották. Így Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese csak Kádár János első titkárnak jelentett.
Fekete sokáig Magyarország külső adósságstratégiájának fő tervezője és irányítója, ortodox kommunista és ravasz nemzetközi PR-stratéga volt. A nyugati nemzetközi bankok jó ügyfeleként sikerült bekerülnie az úgynevezett Harmincas Csoportba, a vezető bankárok és monetáris szakértők informális vitafórumába.
