Amint már említettem, úgy vélem, hogy e könyv története, a benne szereplő elemzések és következtetések az elmúlt években aktualitást nyertek, és a jövőben is érdekesek maradhatnak. Ez a nézet a mai Magyarország és a világ helyzetének olvasatán alapul. Ezt támasztják alá azok az érvek és biztatások, amelyeket hasonlóan gondolkodó barátaim közelmúltbeli írásaiban találok.
A mai politikai környezet meghatározó jellemzője a feszültség egyrészről a liberális demokrácia és a nemzetközi együttműködés, másrészről az erősödő nacionalizmus és tekintélyelvűség között. Ez nemcsak az eszmék, az elméletek és a politikai rendszerek szintjén jelent nyílt konfliktust, hanem egyre inkább katonai szinten is, amelyet az orosz agresszió és az Oroszország bűnös magatartását elnéző vagy támogató országok idéznek elő.
A nyugati demokráciákban számos politikus, újságíró és más megfigyelő fejezte ki félelmét, hogy egy "új hidegháború" előtt állunk. Valójában már most is egy hidegháború közepén vagyunk, amelynek középpontjában a második világháború vége óta a legvéresebb, legbrutálisabb és legpusztítóbb háború zajlik európai földön. Nemcsak, hogy nem látszik igazságos és békés kiút, hanem a demokrácia elleni agresszív háborúk állandósulása és esetleges földrajzi kiterjesztése is várhat ránk.
A kommunisták (nem csak a "sztálinisták") és számos "útitársuk" úgy tettek, mintha az eredeti hidegháború az amerikai (nyugati) imperialisták hibája lett volna, vagy legalábbis "Kelet" és "Nyugat" egyformán megosztott felelősséget viselt volna a háború kitöréséért és elhúzódásáért. A magyarok jól tudják és mindig emlékezniük kell arra, hogy a 20. század egyik legfontosabb fejleményének ez az értelmezése kezdettől fogva mennyire téves volt és ma is az.
A hidegháborút egy jogos reakció indította el, amelyet az váltott ki, hogy a Szovjetunió az általa a második világháború végén megszállt országokra (köztük Magyarországra) rákényszerítette kommunista totalitárius ideológiáját és elnyomását. A NATO, az OECD és az európai integráció célja a demokrácia kiépítése és védelme, valamint a kialakulóban lévő nyugati közösség tagjainak hatékony kollektív biztonsága volt. A kommunista elnyomás alóli felszabadulásra és a demokráciák közösségéhez való csatlakozásra irányuló magyar kísérletet a Vörös Hadsereg szétzúzta. Ez világosan megmutatta, hogy az orosz kommunizmus nem tűrt politikai szabadságot az uralma alatt álló területen.
Putyin Oroszországának tetteit és retorikáját ugyanaz az ideológia és stratégia motiválja, amely eredetileg megfosztotta a Szovjetunió és a szovjet szatellit államok lakosságát a szabadságtól és az önrendelkezéstől, és különösen a stabil demokratikus politikai rend kiépítésétől. Ahogy az 1940-es évek második felében történt, a zsarnokság fenyegetése a demokráciák reakcióját váltotta ki. Ha ma a világ ismét két oldalra oszlik - azokra, akik egyszer s mindenkorra el akarják pusztítani a demokráciát, és azokra, akik készek segítséget nyújtani a zsarnoksággal szembeni ellenálláshoz -, az nem a Nyugat hibája.
A magyar rendszerváltoztatás idején világos volt, hogy a kommunista Oroszország tetteinek milyen következményei voltak Magyarországra nézve az azt megelőző 40 évben. Mind az a nehézség, amellyel az Antall-kormánynak és az egész országnak meg kellett küzdenie, a kommunista uralom öröksége volt.
