1990. év

(Baráth Etele, a Világkiállítás kormánybiztosa – megköszönve, hogy folytathatja kormánybiztosi tevékenységét – ismerteti az előterjesztést. Elmondja, hogy a Világkiállítás nem öncél, hanem objektíven segítheti az elmaradott térségek fejlesztését. Kéri, hogy a Kormány foglaljon állást abban, hogy a Világkiállítás kizárólag vállalkozói tőkével valósítható meg. A Világkiállítás megrendezésének másik feltétele a komoly infrastrukturális fejlesztés, amiben az ország több évtizedes lemaradásban van. Erre nagymértékű forrás szükséges – már most 15 milliárd forintra lenne szükség –, amihez próbálnak külföldi forrást is szerezni, de ezeket a megállapodásokat csak akkor lehet megkötni, hogy ha Magyarország aláírja a szerződést a Kiállítások Nemzetközi Irodájával a megrendezésre. Végezetül megjegyzi, hogy Béccsel ellentétben a főváros a vezetőinek pozitív nyilatkozatán kívül eddig semmilyen érdemi lépést még nem tett a megrendezés érdekében.)

Antall József: Köszönöm. Tarafás Imre, kívánsz hozzászólni?

(Tarafás Imre, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke nem gondolta, hogy rögtön az első hozzászóló lesz, mert mindig a finanszírozás rontja el a témát.)

Antall József: Addig viszont nem érdemes beszélni róla, ameddig a finanszírozásról nem beszéltünk.

(Tarafás Imre elmondja, hogy az MNB szerint nemzetközi hitekre nem lehet számítani, ugyanis olyan hitel, amit el tudunk költeni valami másra, mint adósságtörlesztésre, nem lesz. Továbbá szerinte itt illúziók vannak, hogy ilyen projektekre, ilyen volumenekben lehet külföldi működő tőkére számítani. Ezért azt kéri, hogy a végső szót csak akkor mondjuk ki a Világkiállítás megrendezésére, ha kiderül, hogy valóban számíthatunk belföldi és külföldi működő tőkére, mert óriási összegekről van szó.)

Antall József: Konklúzió?

(Tarafás Imre szerint 22-es csapdája van, mert Baráth Etele szerint addig nem tudunk külföldi működő tőkére megállapodást kötni, míg alá nem írjuk a szerződést a megrendezésre, miközben addig nem szabadna végleges döntést hozni, amíg nem látható, hogy ezt tudjuk finanszírozni.
Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere szerint a megrendezésnek különböző lehetőségei vannak. Ez a Bécs mellett lehet egy arcmentő, visszavonuló jellegű, nagyon szűkített sávú, aminek viszont igazából nincs értelme. Az összegszerűségek viszonylag kisebbek, de ebben az esetben is a költségvetésre nagyobb feladatok hárulnak, mert ebben nincs üzlet, és sem a belföldi, sem a külföldi tőke nem jön be. A másik megoldás 4-8 milliárdot igényelne, amivel növekedési pályára lehetne állítani a magyar gazdaságot is. Elismeri, hogy nehéz a döntési helyzet, mert 8 héten belül dönteni kell a megrendezésről, miközben a pénzügyi oldala addig nem tisztázható megnyugtatóan. Szerinte akkor van csak esélye a rendben történő megrendezésnek, ha ezt kiadja Kormány koncesszióba e kérdésben tapasztalatokkal rendelkező nyugati világcégeknek.
Még többen hozzászólnak, köztük Rabár Ferenc pénzügyminiszter is, aki elmondja, hogy bármennyire is szépek az elképzelések a gazdaság fellendítésére, egyszerűen nem áll rendelkezésre semmiféle pénz az itt előirányzott eszközök közül.
A hozzászólók többsége ennek ellenére azon az állásponton van, hogy vágjunk bele. Jeszenszky Géza külügyminiszter is ezen a véleményen van, mert ha nem is rendezünk Világkiállítást, ezekre a beruházásokra, infrastruktúra-fejlesztésekre szükség van. Szerinte a világ, elsősorban Ausztria, de Kanada és az Egyesült Államok is elvárja Magyarországtól a Világkiállítás megrendezését. A negatív véleményt úgy tekintené, hogy az a magyar nemzeti impotencia újabb megnyilvánulása.)

Antall József: Akkor igyekszem válaszolni. Egyik kérdés, amit Jeszenszky Géza felvetett, az, hogy először is a három koalíciós pártnak kell ebben egyetértésre jutni. A három koalíciós párt elnöke jelen van, pártjuk nevében is tulajdonképpen kell, hogy arról szóljanak, hogy a Világkiállítás kérdésében tudják-e vállalni azt, ami a párt politikai felelőssége. Az ellenzék ez irányú magatartása nyilvánvalóan ellenzéki politikai állásfoglalás, amely aszerint fog alakulni, hogy sikerrel kecsegtet, vagy nem. Egyelőre nem lesz egyértelmű, éppen azért, mert esély van a belebukásra, de esély van a sikerre is. Ha a pillanatnyi hangulat olyan, hogy újabb nagyberuházásba megyünk bele, akkor nem fogják támogatni. Erős is volt ez irányban a korábbi állásfoglalás. külpolitikai téren, és ez az, amit felvetett Bod Péter, külpolitikai téren rendkívül súlyos lenne, ha a Világkiállítást lemondanánk. Nemzeti presztízsszempontból nagyon károsan befolyásolná a helyzetünket. Lényegesen rontaná a viszonyunkat Ausztriával. Óriási tehertétel lenne ez még Bős–Nagymaros? után. Nagyon nagy tehertétel lenne külpolitikai vonatkozásban és nemzeti presztízsben. Éppen ezért a korábbi állásfoglalásunk úgy szólt, hogy mi a Világkiállítás mellett vagyunk, ha az infrastruktúra-építés olyan elemeket tartalmaz, amit egyébként is meg kell tenni a Világkiállítás időszakáig. A másik, hogy olyan infrastruktúra-építést igényel, vagy tesz lehetővé, ami a gazdasági fellendítéséhez nyújt segítséget. A harmadik, hogy olyan impulzust ad a gazdaságnak, olyan gazdasági növekedést tesz lehetővé, hogy egy ilyen nagy akció fellendíti a gazdasági életet és mozgásba hozza. A következő, hogy a magyar iparnak ad megrendelést, és az ipar átalakításához is hozzájárul abban, hogy új vállalkozásokat tesz lehetővé. Ennek a feltétele – és ez volt a Millennium is,? ha már felhozunk történelmi példákat, sőt az egész 1867. utáni Budapest fejlődésnek a lényege –, hogy az itteni vállalatok fejlődtek, itteni leányvállalatok alakultak erre, tehát az egész beruházásnak eszerint kell alakulni. Ezek tehát a gazdasági növekedést, a gazdaság fellendítését szolgálják. Kulturális téren, amit mutatni akarunk ma Magyarországon, a jelenlegi körülmények között mutathatatlan. Ha nem újítjuk fel a múzeumainkat, kiállításainkat, és ezt nem kalkuláljuk bele, akkor nem alkalmasak egy világkiállítás számára. Ez tehát a kulturális szférának is fellendülést jelenthet, lehetőséget, de egyben óriási tehertétel, mert még színvonalasabban kell, mint egyébként. A vidék szempontjából az egyik, ami földrajzilag adott, hogy Bécs és Budapest közé esik. Óhatatlanul Budapestet fogja fejleszteni, és a Bécs és Budapest közötti térséget. Ez önmagából következik egy kiállításnál. Az már mesterséges és bizonyos értelemben jó értelemben vett irányítást kell, hogy jelentsen, főleg a megrendelésekkel, beruházásokkal, hogy a keleti területeket, vagy elmaradottabb területeket is hasznosítani tudjuk idegenforgalmi szempontból is. Ha ezeket mind figyelembe vesszük, akkor feltétlenül hasznos lenne, sőt szükségszerű, hogy meg tudjuk csinálni a Világkiállítást. A másik oldalon viszont nem mellőzhetjük azokat a szempontokat, amelyek elhangzottak részben a Nemzeti Bank elnökhelyettese, részben a pénzügyminiszter részéről, hogy erre hitelt tulajdonképpen nem kaphatunk, tehát csak úgy képzelhető el, ha működő tőkét hozunk erre be. A költségvetésből tulajdonképpen azt fordíthatjuk megközelítően rá, amit egyébként is az ország teherbíró képessége elbír, legalábbis az első esztendőben. Ameddig a remélt gyors növekedés nem következik be, addig nyilván nem javul az ország költségvetési helyzete sem a hitelviszonyban. Tehát olyan lépést nem tehetünk, ami az ország fizetőképességének, hitelképességének a rovására megy, és ami a költségvetést felborítja. A szándék egyértelműen az, és nagyon egyetértek azzal, amit Baráth Etele mondott, hogy Bécs éjt nappallá téve nemes és kevésbé nemes eszközökkel mindent elkövet annak érdekében, hogy ezt megteremtse, és lényegében a bécsi városi magisztrátus ebben él, a világkiállítás szorgalmazásában. Nálunk ebben semmit nem látunk. Ennek van nyilván konkrét oka, hogy most egy átmeneti állapotban érzik magukat, és legitimáció híján nem érdekli tulajdonképpen Budapest városvezetését. Másrészt szerintem régóta nincs Budapestnek városvezetése, tehát visszamenőleg nagyon nehéz megmondani, hogy ki volt az utolsó polgármester. Nem elfogultságból, de azt hiszem Kővágó volt az utolsó, aki Budapest szerelmeseként és egy polgármesterhez illő fanatizmussal kezelte Budapestet, és nincsenek Bárczi Istvánok. Egyelőre sajnos nem látom. A helyhatósági választásoknak is egyik nagy problémája lesz, hogy nem látom a megfelelő személyt. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen szituációban ez az alapkérdés. Mit tehetünk, és mi lenne az, amivel ezeket a kérdéseket megvizsgálhatnánk? A közlekedési tárca tudja-e, hogy az elkövetkező időszakban legalább egy tanulmányterv szintjén mik azok az infrastrukturális beruházások, mik azok a közlekedést, szállítást érintő beruházások, amelyek reálisan a költségvetésből fedezhetőek? A tárcák kidolgozták-e azt, megvan-e az az alap az egész Budapest–Bécs Világkiállítás tervezéshez, továbbá mi az, ami normál körülmények között eleve szükséges, reálisan megvalósítható és ami beépíthető ebbe a programba? Ha mi azt be tudjuk mutatni, hogy ebbe a világkiállításba mi az, ami eleve úgy kerül, hogy egyébként is meg kell csinálni és egyébként is megcsinálható, az az egyik része. A magyar állam ennyit nyújthat, és a magyar nép ma ennyit tud elviselni. Annyit tud elviselni, amennyit képes tulajdonképpen ehhez megteremteni. Ezt nem tudom, hogy sikerült-e kidolgozni. Megvannak-e erre az érintett tárcák? Van-e az ipari tárcának olyan terve, hogy mit jelent a magyar iparnak egy ilyen világkiállítás, hozzávetőlegesen milyen ipari beruházást, milyen iparfejlesztést tesz lehetővé? Milyen megrendeléseket? A munkaügynek nyilván ki kell dolgozni ehhez, hogy valóban mit jelent ez munkaügyi szempontból. Vannak-e helyi források? A kulturális területen olyan tervek, hogy mi az, ami beletartozik, tehát egy átfogó terv, csak a múzeumokat véve alapul, amelyek kulturális szempontból idetartoznak, ott ez mit jelent? Mit jelent a turisztikában, szállodában stb.? A kérdés az, hogy tudunk-e erre egy olyan nemzetközi konzorciumot felállítani, elsősorban olyan országokat bevonni, akik ezt finanszírozzák? Én tudom, hogy jelentkeztek kanadaiak. Nyilván tárgyaltak, nem tudom kik jártak el ebben az ügyben. Bizonyos érdeklődést láttunk a németek részéről is. Nem elképzelhetetlen érdeklődés az olaszok részéről sem. Nagyon határozottan kellene ezt a kérdést Ausztriával kapcsolatban is kezelni. Úgy gondolom, hogy Ausztriának rendkívül fontos, hogy mi ebbe benne maradjunk. Ez látható Busek magatartásán éppúgy, mint Bécsén. Bécsnek ez presztízs- és létkérdés. Nem azt mondtam, hogy zsaroljuk Ausztriát, de szerény nyomáseszközökkel és feltételekkel lehet, hiszen nem élvezhettük sok vonatkozásban a támogatást. Még csak azt sem lehet mondani, hogy Ausztria részéről időnként nemhogy lojalitást nem tapasztalunk, különösen a bankszférában, hanem az elmúlt fél év tapasztalatait tekintve egyenesen negatív a magatartásuk. A Bős–Nagymaros-ügyben – nem tudom, hogy pont most hogy áll e pillanatban – a múlt hét óta nem tapasztaltunk semmit. Tehát úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben az osztrákokkal szemben itt nagyon világosan és nagyon határozottan úgy kell fogalmazni, hogy csak bizonyos feltételek között tudunk részt venni, és a maximumig kell velük elmenni a keménységben e téren. Ha ezt szakaszosan úgy tudjuk tárgyalni, és ha ennek megfelelően van erre már egy stratégia, és ennek a stratégiának tényleg ki vannak dolgozva ezek a pontjai, és ha tényleg van jelentkező, akkor el tudom képzelni, hogy azokat a szempontokat, amelyeket a Nemzeti Bank és a pénzügyminiszter elmondott, az nekünk egy vonatkozásban feltétlenül kötelező, vagyis az, hogy a költségvetést csak a növekedés arányában terhelheti ez, tehát ha az javul. Ezt gondolom, a pénzügyi tárca úgy is mint közgazdasági csúcstárca tudja koordinálni, és a növekedést figyelembe veszi, és a Nemzeti Bank is természetesen figyelembe tudja venni a magyar bankhálózat esetleges fejlődését. De anélkül mi ebbe nem mehetünk bele, hogy a pénzügyi elveket és a pénzügyi feltételeket ne vennénk figyelembe. Ha ezt figyelembe tudjuk venni, és a tervek, az elképzelések úgy alakulnak, és a külföldi beruházók, a külföldi működő tőke, ami bejön mindezzel kecsegtet, akkor érdemes vele foglalkoznunk, és akkor meg kell próbálni ennek a politikai eszközeit megtalálni, hogy ezt eladjuk ma Magyarországon. De ezt csak úgy lehet, ha tényleges érvrendszerünk van. Igen nehéz kérdés, hogy az induláshoz és az egész akcióhoz a kormánybiztosság nyilván most kér költségvetési támogatást, és ez nem egy rokonszenves dolog a pénzügyi tárca részére, és nem könnyíti meg a Kormány helyzetét. Éppen ezért nagyon célszerű lenne, hogy az indulástól kezdve már a külföldi konzorcium minél előbb beléphessen. Mi abban a formában tudjuk a döntést meghozni, hogy egy első döntést hozunk, de a második döntést már csak úgy tudjuk meghozni, ha együtt áll ez a bizonyos pénzügyi konzorcium. Ezt most nem csak Bod Péternek feleltem, hanem körülbelül elmondtam azt, hogy mire kérjük tulajdonképpen a választ. Ha a kormánybiztos úr ennek megfelelően tud még egy-két szót szólni, az megkönnyítené az állásfoglalásunkat. Egyébként sajnálom, hogy nem sikerült a Gazdasági Kabinetben ezt megvitatni.

(Baráth Etele szerint, amikor elhangzik, hogy több pénz a költségvetés részéről nincs erre a Világkiállításra, akkor nem a Világkiállításról beszélünk, hanem mindig az infrastruktúráról beszélünk, mert a Világkiállítás önmagában véve finanszírozható, nyereséges vállalkozás. Az előterjesztésben jelzett 400 milliárd már az ország egész térségének infrastrukturális fejlesztését és ezzel kapcsolatos idegenforgalom fejlesztését is tartalmazza. Itt már nem is csak a Világkiállításról van szó, nem is egy egyéves vagy ötéves programról, hanem minimum tízéves programról, mert realizálhatatlan is az egész ilyen nagyon rövid időtartam alatt. Ez az akció öt éven belül plusz 1,5 százalékot tud a magyar gazdasági növekedéshez hozzátenni, és ezek a fejlesztések körülbelül 300 000 embernek adnak köz-
vetlenül munkát.
Surján László népjóléti miniszter – most, mint a KDNP elnöke – elmondja, hogy a KDNP nem gondolja azt, hogy pártpolitikai kérdésnek tekintsük a Világkiállítást. Azt, hogy rendezni, vagy nem rendezni, ez elsősorban gazdasági kérdés. Ha meg lehet rendezni, akkor érzelmileg inkább a megrendezés pártján vannak. Viszont szerinte figyelni kell, nehogy egy Budapest–vidék, Dunántúl–Alföld stb. ellentét gerjedjen.)

Antall József: Tessék, a Kisgazdapárt elnökeként a földművelésügyi miniszter.

(Nagy Ferenc József földművelésügyi miniszter mint a Kisgazdapárt elnöke elmondja, kettős érzései vannak. Miután itt van 20 milliárd dollár adósság a nyakunkban, itt van az osztrák és a cseh rendezetlen dunai kérdés, a hírközlés szerencsétlen helyzete, itt vannak a költséglefaragások, s itt állunk a gazdasági ellehetetlenülés szélén, amikor a tömegeknek az elégedetlensége állandóan jelentkezik, végül ez a 400 milliárd forint újabb 40 ezer forintot jelentene minden magyar állampolgárnak. Nem tudja, hogyan tudjuk ezeket kigazdálkodni, milyen pénzforrásból, miután elhangzott, hogy külföldi hitelre nemigen számíthatunk. Elkeseríti az is, hogy míg 1945-ben a II. világháború utáni magyar társadalomban egy építő lendület, szándék volt, most viszont a 40 évnek a fásultsága bénítólag hat a magyar géniuszra, és nem tudja, hogy tudjuk felrázni, az előbb említett nagy nehézségek miatt. Ezért nagyon meggondolandónak tartja, hogy mit vállaljon a Kormány.
Baráth Etele kérdésre elmondja, hogy maga a Világkiállítás felépítése 22-28 milliárd forintba kerül, de utóhasznosítás figyelembevételével tisztán – tehát ennek a levonása után – 30-35 milliárd tiszta hasznot hoz.)

Antall József: A pártok képviselői nyilatkoztak, tehát mondjuk, e feltételrendszer mellett a koalíció pártjai egyetértenek, legalábbis az első feltételben. De a második lépcső az ősszel lesz, amikorra viszont nekünk látni kell, hogy van-e, aki ezt finanszírozza. Most megtesszük azt, úgy érzem a Kormány hangulatából, hogy az első lépcsőig tudunk elmenni, azért, hogy a második lépcsőnél, a második vonalnál dönthessünk, hogy megyünk-e tovább vagy nem. Ne legyen az, hogy nem adtuk meg a feltétellehetőségeket. Amit rendkívül fontosnak tartok mind nemzetközi, mind hazai vonatkozásban, ami általában a munkánknak egyik legsúlyosabb problémája, a propaganda. Ahhoz, ha a Bécs–Budapest világkiállítást el akarjuk fogadtatni, itt egy átgondolt propagandastratégiára van szükség Magyarországon is. Rossz a sajtója ennek. Az érvrendszernek hatnia kell a szakemberekre, azokra, akik értenek ehhez, legalábbis megértik ezeket az elmondott érveinket, azt ugyanígy folyóiratokban és mindenhol, minden lehetséges módon hangoztatni kell. Ennek a népszerű formáját is ki kell dolgozni, megfelelő kiadványt, brossurát kell rövid időn belül kiadni, hogy miért kell megcsinálni. A másik, hogy a Kormányt és a kormánykoalíciót erről megfelelően tájékoztatni kell, és meg kell kísérelni az ellenzéktől is legalább a lojalitást, vagy esetleg a részleges támogatást megnyerni. A másik viszont, hogy nekünk gondolkozni kell azon, hogy itt is létre kell hozni egy olyan társadalmi bizottságot – ez egy többpártrendszerben, egy demokráciában elkerülhetetlen –, amelyik ezt, még ha nehézségeket is okoz, és ellenvéleményeket hangoztat, de legalább kanalizáljuk az indulatokat. Ezt be kell kapcsolni ebbe, mert különben nem jó, ha kívülről jönnek ezek a támadások. Jobb, ha egy bizottságban már ütköztetjük az álláspontokat. A következőt javasolnám: egyszer azt, hogy a kormányhatározatot a már megjelölt módosítások figyelembevételével vegyük tudomásul. Ezt a jegyzőkönyv készítésénél nyilván rögzítették. Továbbá azt rögzítsük mindenképpen a jegyzőkönyvben, hogy a megjelölt határidőre – meg kellene kísérelni a szeptember 1-jét határidőként –, ami tartalmazná mindazt, ami az állásfoglaláshoz, a második menethez szükséges. Ez a program érdeke. Most viszont ki kell dolgozni a finanszírozás feltételeit minden szempontból, és teljes erővel a nemzetközi konzorcium reális összehívását. Nem tudom itt vannak-e jelenleg Budapesten azok a képviselők, akiket terveztek? Mi a helyes megoldás, meghívni őket augusztus elejére? Meg kell akkor csinálni, hogy kiket lehet ebbe bevonni. Holnap jön ide az IRI, találkoztak velük?

(Baráth Etele válaszol, hogy igen, velük nagyon szoros kapcsolatuk van.)

Antall József: Tehát, ha ez mind együtt van, és szeptember 1-je körüli időben, az akkori minisztertanácson állást lehet foglalni, de addigra kidolgozottnak kell lenni mindennek, akkor azt hiszem, véglegesen állást tudunk foglalni, és akkor a Kormánynak ezt teljes erőbedobással kell képviselnie. Még arra hívom fel a figyelmet, hogy ez a helyhatósági választások időszaka lesz. Tehát, ha mi ezt akarjuk, akkor ezt csak offenzívában lehet a továbbiakban képviselni, mégpedig a helyhatósági választásokon ezt úgy képviseljük, mint az ország fellendítésének programját. Ha elfogadjuk, akkor mint a nemzeti újjászületés programját,? amelyik az egész országra kihat, és figyelembe véve, hogy lejár a 100 nap?, és az ellenzék támadásainak mindenképpen a kereszttüzébe kerülünk, tehát csak megalapozottan, nagyon alapos kidolgozással lehet ezt védeni. Egyébként a 100 napot azért is így számítottuk, ebben a formában, és azért igazítottuk ehhez a helyhatósági választások szeptemberi időszakát, mert akkor így is, úgy is támadnának bennünket. Ez még semmi ahhoz képest, ami szeptember 1-jétől, a választási kampány egy hónapjában, plusz a 100 nap lejártának örömében fog történni, ezt azért volt célszerű összekapcsolni. Ezt alapos kidolgozottsággal és csak offenzívában lehet védeni. Ha nekünk védekezni kell ez ellen, hogy „kérem, azért ennek vannak előnyei”, ez úgy nem érvényesíthető. Ez csak úgy lehet, hogy ez hozzátartozik az ország felemeléséhez, csak úgy lehet képviselni, ha a működő tőke bevonását tudjuk biztosítani, mert különben a Tarafás Imre-féle koncepció érvényes, és az az igaz akkor. Tehát azt mindenképpen be kell építeni, mert az egy ellenérv, amit nekünk figyelembe kell vennünk, és amit a pénzügyminiszter úr tárcájából kötelező ellenkezésével elmondott.

(Rabár Ferenc megemlíti, hogy ebben a 100 napban a Kormány elvállalta, hogy 3 évre gazdaságpolitikai programot készít. Egy olyan gazdaságpolitikai programot kidolgozni, amelyik figyelembe vesz 60 milliárd plusz ráfordítást, egy olyan helyzetben, ahol 5-10 milliárd is problémákat okoz, majdnem lehetetlennek látszik. A magyar társadalom el fogja fogadni, ha a magyar gazdaság azért omlik össze, mert olajszállítást hirtelen leállítják. Még talán azt is elfogadná, hogy az átalakulással kapcsolatos nehézségek átmenetileg nagyon megnövelnék a terheit, de azt, hogy a Világkiállítás miatt növekednek meg a terhek, azt már nem. Ezért változatlanul problémásnak tartja. Ezt a kiállítást mint beruházást pedig azért tartja rossznak, mert az érdek az lenne, hogy minél rövidebb időig tartó beruházás minél gyorsabban térüljön meg, itt viszont olyan beruházásról van szó, amely öt évig tart egy inflációs periódusban, és csak öt év után kezd hozni. Kádár Béla szerint viszont, ha nem csináljuk meg, akkor mindenfajta nemzetközi hitelvesztésünk, s újabb kudarcélményünk következtében is marad a magyar gazdaság azon a vergődő pályán, amin most már egy jó évtizede van, ami most már egyre inkább átcsúszik egy recesszió felé. Szerinte – egy Münchhausen bárói? fordulattal – a saját hajunknál fogva kell kiragadni önmagunkat a mocsárból. Ha ez nem megy – lehet, hogy nem megy –, mert ez egy csodát igényel, de akkor azzal is legyünk tisztában, hogy ennek mi lesz a következménye.)

Antall József: Gyorsan körülnéztem, hogy életkorunkhoz viszonyítva milyen kevés kopasz van ebben a Kormányban, úgyhogy komoly esélyeink vannak arra, hogy ezt meg lehet valósítani.

(Für Lajos szerint figyelemmel a közhangulatra, Rabár miniszter úr számaira, arra, hogy milyen a sajtója ennek a kormánynak, milyen kormányidegen a tömegtájékoztatás, és ha a rövid távú dolgokat nézi, hogy mi van most, és mi lesz holnap, holnapután, akkor ő is azt mondja, hogy ne legyen Világkiállítás. De ha távolabbra tekint az ember, és egy távolabbra néző koncepcióban próbál az ember politizálni, akkor viszont azt mondja, hogy kockáztatni kell, mert erőfeszítések ésszerű kockáztatása nélkül soha nem lesz semmi. Ezért Kádár Bélával ért egyet.
Bogdán Tibor, az Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára kéri, hogy az IM jogilag előkészíthesse a nemzetközi konzorcium létrejöttét és működését.)

Antall József: Azt hiszem, ezt megadhatjuk. Ezt az igazságügy boldogan vállalja. A határidőre vonatkozóan én azt hiszem, hogy mindenesetre abban állapodjunk meg, hogy a pénzügyi részét is kíséreljük meg kidolgozni, a kereteit legalább ennek a konzorcium összehozásának, és azt, hogy lássuk ennek a reális alapjait. Ha azt nem is tudjuk még pontosan, hogy milyen összeggel, de azt azért már meg lehet állapítani nagyságrendileg, hogy lássuk a mi oldalunkról a finanszírozási lehetőségeket. Kanadai vagy olasz, vagy milyen pénzügyi csoportok mutatnak egyértelmű érdeklődést, ezért tárgyalni kellene velük egy szándéknyilatkozat erejéig. Én úgy gondolom, hogy az ez évi december 31-ét mint végleges döntési határidőt a csatlakozásról tűzzük ki célként, bár szükség szerint átmehetünk a következő évre is, de próbáljuk a magunk érdekében ezt kitűzni. Ha döntünk szeptemberben, akkor célszerű az év végét tartani, de a következő év elejét mindenképpen. Az osztrákok által természetesen nem kell hagyni zsarolni magunkat, de nem kell mindenben zsarolást sem látnunk. Akkor ebben az összetételben Kádár Béla a Kormány részéről a képviselő, és akkor kérem ezt koordinálni a tárcák között. Akkor a szeptember 1-i, de lehet, hogy 3-i minisztertanács elé beterjeszteni, de célszerű lenne, hogy a Gazdasági Kabinet ezt előbb – már az újabb tervet –, legalább egy héttel előbb megkapja. Tehát Kormány elé nem kerülhet úgy, hogy előtte egy héttel legalább a Gazdasági Kabinet ne vizsgálná meg. Én azt hiszem, hogy így, hogy pénzügyi kötelezettséget még nem vállaltunk, és döntés nem történt, ahogy Tarafás Imre körülbelül megfogalmazta, így talán a pénzügyminiszter úr is elfogadja. Most el tudja még fogadni, mert a megbízást csak arra adtuk, hogy a tanulmányterv készüljön el, vizsgálják meg. A határozat most csak erre szól, a végleges döntés csak szeptemberben lesz. Tehát a Minisztertanács így elfogadja a határozattervezetet, és akkor a módosításokat kérem átvezetni.

A brüsszeli tárgyalásokkal kapcsolatban.

Antall József: A NATO, illetve a brüsszeli útról? azt hiszem, hogy a sajtó kivételesen elég részletesen szólt. A tárgyalásaink, úgy gondolom, hogy tényleg sikeresek voltak. A Közös Piac részéről, tehát Delors, aki egyébként elég szkeptikus volt korábban is, egyértelműen elfogadta azt, hogy megindulnak szeptemberben a feltáró tárgyalások, és olyan társulási megállapodást köthetünk a Közös Piaccal, hogy ez 1992. január 1-jével hatályba léphet. Az ő vámuniójuk 1993. január 1-jével fog életbe lépni. Ők 1993. január 1. előtt nemigen akarnak felvenni új tagot, így nekünk arra van esélyünk, hogy ha 1992-ben megkötjük a társulást, ami egy aszimmetrikus szabadkereskedelmi megállapodást jelent. Tulajdonképpen nekünk ez előnyös, a mi vonatkozásunkban ők szabadkereskedelmi övezetet biztosítanak nekünk, de mi még őnekik nem. Nekünk nem biztos, hogy a társulást túl gyorsan kell átalakítani tagsággá. Mindenesetre a tagság azt jelenti, hogy az 1995-től reális. Egyébként abszolút pozitívan nyilatkoztak. Nem kívánom most ezt részletezni. Ez a sajtóban is látható volt, ott eléggé részletesen nyilatkoztam. Majd elkészülnek a jelentések is. Azt hiszem, hogy a tárgyalás eredményes volt, hasonlóan a belga kormánnyal is. Ami tulajdonképpen újdonság volt politikai értelemben, az a NATO-val való kapcsolat. Először fordult elő, hogy a Varsói Paktum is részt vett az ülésen. Úgy gondolom, hogy sikeres megbeszélést folytattunk a NATO-főtitkárral, különösen annak bejelentésével, hogy állandó összekötőt fogunk ott tartani a brüsszeli magyar nagykövet személyében. Wörner egyébként novemberben Magyarországra látogat. Ebben a szituációban, amikor nagyon komoly tárgyalások vannak Szovjetunió és őközöttük, hát ezzel sikerült mondjuk elébe vágni bizonyos dolgoknak. Presztízsszempontból nem közömbös, hogy mi vagyunk az elsők. E téren is biztató szavakat hallottunk. Itt a semlegesség kérdésében merült fel a sajtóban is Vranitczky részéről egy ilyen viszontválasz. Én azt mondtam Brüsszelben, és utaltam Ausztriára, hogy mi az Európai Biztonsági Egyezményen? belül kívánjuk megoldani a biztonságunkat. Nem deklaráljuk a semlegességet, mivel a Közös Piac tagsága nem fér össze egy nemzetközi jogilag körülhatárolt semlegességgel. ezért kimondták Brüsszelben, a végrehajtó Bizottság, hogy írország kivételével NATO-tag mindenki, bár Írország sem jelentette be a semlegességét. Ők Svájcot, Ausztriát vagy Svédországot tekintik semlegesnek. Tehát aki semlegességet deklarál, és semlegességi kötelezettséget vállal, az egy meghatározott kötelezettséggel rendelkezik, azaz nem tudhat alkalmazkodni a politikai unióhoz, az nem lehet tagja a jövőben a Közös Piacnak. Ausztria is nehéz helyzetben lesz, ezért húzzák az osztrákok felvételét. Vranitczky kijelentette, hogy Ausztria fenntartja a semlegességét, de egyben jelentkeztek is. Énnekem többen azt mondták, hogy ha Ausztria semleges, akkor nem fogják felvenni. Tehát nekünk ezért nem szabad a semlegességet deklarálni ebben a formában. Az az állapot, amiről mi beszélünk, hogy a Varsói Szerződésből, katonai szervezetből kilépünk, amely majd, reméljük, megszűnik, és az európai biztonságban kívánjuk helyünket biztosítani, ez az a státusz és pozíció, ami a közös piaci tagságot mondjuk leginkább előnyösen szolgálja. át ennyit szerettem volna elmondani. A mai újságban is ez részletesen benne van.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. II. kötet 477-488. oldalán megjelent szövege)