1993. év

(Boross Péter belügyminiszter az úgynevezett idegenrendészeti törvényjavaslattal – aminek minden rendelkezése kétharmados – kapcsolatban ismerteti, hogy tizenhárom civil szervezettel és mind a hat palamenti párttal megtörtént az egyeztetés, és teljes az egyetértés. A kormányülésen vita csak a határon túli magyarok munkavállalásával, bevándorlásával kapcsolatban alakult ki, ugyanis 10-12 ezer letelepedni kívánó határon túli magyar van egy esztendőben, leginkább értelmiségiek, például orvosok, tanárok, ami miatt a határon túli magyar szervezetek arra kérik a Kormányt, hogy ennek lehetőségét korlátozza. Továbbá bizonyos becslések szerint százezren vannak egy időben itt határon túli magyarok, akik ilyen vagy olyan módon munkát vállalnak, pénzt keresnek vele.)

Mielőtt lezárjuk, annyit szeretnék ehhez hozzátenni, hogy a kérdés általános része sajnos kezelhetetlen, és ott egyszerűen emberi döntésekről van szó. Ha nem fogadjuk be az orvost, a tanárt, illetve, ha megnehezítjük az áttelepülést, az lehet, hogy valamit segít, ezt elmondtam a határon túli magyar szervezeteknek is. De ez tulajdonképpen innen, korlátozással, retorzióval megoldhatatlan feladat. Ez egy olyan kérdés, hogy egy nemzetiség, egy magyar kisebbség képes-e olyan szellemi, nemzeti hangulatot teremteni, hogy otthon maradjanak, és vállalják ezt? Ha elhatározta, hogy átjön, és mindenképpen feladja az ottani életét, akkor legfeljebb az történhet, hogy akkor is mindenképpen átjön, maximum egy darabig mással foglalkozik, vagy a fiatalok továbbmennek Nyugatra. Na most, ez a probléma, hogy ezeknek az elcsatolt területekről jövő magyaroknak egy része, aki elhatározta, hogy eljön, és akit mi nem fogadunk be, de még akkor is, ha befogadjuk, ha van esélye, akkor továbbmegy Nyugatra, vagyis ezek az emberek mindenképpen eltávoznak. Nagy létszámban kerültek ki Németországba vagy a tengerentúlra ilyen emberek. Úgyhogy az az illúziónk ne legyen, hogyha mi kemény intézkedésekkel nehezítjük az itteni letelepedésüket vagy itteni maradásukat, akkor nem fognak útnak indulni. Az rendben van, hogy semmiképpen ne csábítsuk őket, próbáljuk meg együttműködve az ottani magyar szervezetekkel azt elérni, hogy maradjanak a szülőföldjükön. De ez egy nagyon nehéz politikai, kulturális stb. kérdés. Próbáljuk meg a visszameneteli lehetőségeket is elősegíteni, olyan rendszert beépíteni, hogy ha valaki el is jön, utána visszamenjen. Az, ha idejön keresni, és visszamegy utána, és ott abból tud valamit építeni, és ott marad, az is fontosabb a nemzet számára. Egyben sajnos nem tudok hinni, hogy az az orvos, aki elhatározta, hogy nem marad tovább, azt mi hiába nem vesszük fel a kamarába, vagy az a tanár, akit nem helyezünk el, az akkor is át fog jönni. Tehát ezekkel a korlátozó intézkedésekkel nehéz helyben tartani a magyar nemzeti kisebbségeket. Ez ennél sokkal mélyebb probléma, amikor egy értelmiség elhagyja a saját nemzetiségét, és a saját nemzetiségének akkor kezdődnek a legsúlyosabb időszakai, amikor vezetők nélkül marad. Tehát ez, vagyis az ott tartásuk, az ottani otthonmaradásuk elősegítése, a visszatérés elősegítése stb. egy átgondolt politikai stratégiát igényel. Itt szabályozni kell, ahogy ez is előírja. Az ott tartás mellett azonban egyet azért le kell szögezni, bármilyen szomorú is ez, hogy Magyarország demográfiai képének alakulása alapján tulajdonképpen a határon túli magyarságból egyenlítjük ki a létszámcsökkenésünket. Körülbelül, ami változik a magyar lakosságban, az az átjövőkből pótlódik részben, és a nagy kérdés úgy vetődik föl, különösen a szórványmagyarság esetében, vagy azoknál az értelmiségieknél, hogy erre mit lehet mondani? Nekem azért azt legyen szabad elmondanom, mert előzetesen is legalább 25 éven keresztül foglalkoztam az elcsatolt területeken lévőkkel, segítettem nekik, ha elhatározták az eljövetelüket. Mindenkit próbáltam lebeszélni, de ha elhatározta, hogy átjön, akkor segítettem orvosoknak mindenhol az elhelyezkedésében. Ezek az emberek úgy kerülnek ilyen helyzetbe, hogy az orvosit elvégezte Marosvásárhelyen, és aztán elhelyezték Jászvásáron. Elhelyezik oda, vagy Bukarestben kapnak állást, egyébként a szakmunkások is eszerint kaptak állást. Vagy marad egy olyan helységben, ahol csak román lakosság van, és egy ilyen szituációba kerül. Na most, az a kérdés, hogy ezekkel ténylegesen mit lehet csinálni. Ebben az esetben azt mondom, hogyha olyan helyen van, és már abban a stádiumban, hogy nem Csíkszeredában működik, hanem valahol már egy ilyen vegyes lakosságú, vagy román területen, akkor tulajdonképpen, ha átjön, itt a mai Magyarországon pótolja a lakosságot. Szóval ezt a két szempontot is figyelembe kell venni. És éppen azért, mert nem találtak nálunk helyet, nagyon sokan mentek tovább Németországba, Svédországba stb. az elmúlt időszakban, ezek viszont hosszú távon végleg elvesztek. Tehát, ha visszatekintünk ’918 óta körülbelül a mai magyarságból legalább 800 ezerre, egymillióra becsülhető az, aki elcsatolt területről származik. Hát tessék saját családokon belül megnézni. Úgyhogy ez egy olyan folyamat, amiben nekünk azt a politikát kell követni, hogy akit lehet, helyben tartani, azt támogatni. de ha a fejünk tetejére is állunk, akkor is jön egy folyamat, hogy idejönnek, és ez nemzeti szempontból még mindig jobb, mintha Svédországba mennek. Sajnos, ez folyamatosan történik, de ehhez még hozzá kell vennem azt is, hogy a lakosságunk is folyamatosan csökken. Hát ez csak az általános részhez, hogy valahogy a politikai, szellemi stratégiát és a lehetőségeinket összegezzük.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 868-870. oldalán megjelent szövege)