1992. év

(Az iskolafenntartó egyházak részvételével a Pénzügyminisztérium, Munkaügyi Minisztérium, Népjóléti Minisztérium vezetői által megtartott egyeztető tárgyaláson egyetértés alakult ki, hogy a céltámogatásokkal segíteni kell azokat az intézményfenntartókat, akik részt vesznek állami feladatok ellátásában, például neveléssel, oktatással, és kimaradnak az önkormányzatoknak nyújtott céltámogatásokból. Kiemelkedő szerepe van e körben az egyházaknak.)

Hát azt hiszem, hogy az egyházak, az egyházi intézmények, iskolák, mindent egyben külön egyszer napirendre kellene tűzni, mert itt olyan kérdések merülnek föl, amiket nem lehet ilyen esetenkénti megoldásokkal kezelni. Most itt az alapvető kérdés ugye a forráshiány. A másik pedig az, hogy valóban meg kell vizsgálni, hogy az egyházi intézmények mikor, milyen szerepet vesznek át? Van, amikor az önkormányzat hívja az egyházat, és ad át feladatot. Nem kívánom elsorolni, hogy például Budapestre hogy jöttek a bencések. Úgy, hogy hívták őket, és az épületük végig fővárosi épület volt, a főváros így támogatta őket. Volt, ahol az egyházi intézmények maguk kívántak megtelepülni, és erre az önkormányzatok biztosították a fedezetet. Az alapvető különbség egyrészt az egyházi vagyon kérdése, miután hiányoznak az egyház részéről a birtokok, amelyek valamikor támogatást nyújtottak a számukra. Ma arról van szó, hogy hol kívánnak az önkormányzatok ilyet. Ha az önkormányzatok úgy ítélik meg, hogy akarnak egyházi intézményeket létesíteni, akkor ez önkormányzatokon belüli kérdés. Ahol egyházi intézményekről van szó, ott részben a lakosság támogatja őket, részben bizonyos külföldi támogatásokat élveznek, az állami támogatást pedig az elkövetkező években leginkább az egyházi ingatlanok stb. visszaadásával lehet kialakítani. De minden körülmények között az egyházakkal – főleg a történelmi egyházakra gondolok – le kell ülni ebben a kérdésben, hogy tényleg mi az a forma, amit akarunk. Nagyon leegyszerűsítve a példát. 1946-ban, a forint bevezetésekor? a piarista gimnáziumban 60 és 80 forint között volt a havi tandíj. voltak tandíjmentesek, és voltak, akiket az egyház támogatott, és adott külön ösztöndíjat a tehetséges gyerekeknek, akiket a plébánosok ajánlottak. Ugyanez volt a református egyháznál is. A református egyháznál is voltak, akik magas tandíjat fizettek. Például a sárospataki angol tagozat fele rendkívül magas összeget fizetett, szinte megfizethetetlen volt néha egy alacsonyabb fizetésűnek, ugyanakkor a kiemelt tehetségek részére a református egyház biztosította az ösztöndíjat. Tehát itt egy bizonyos struktúrát vissza kell állítani. Tehát nem lehet azt, hogy mi most csak mondogatjuk ezeket a dolgokat, de nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mit is akarunk. Le kell ülni velük, és itt megbeszélni azt, hogy milyen modellek vannak. Nyilvánvaló, hogy egy egyházi iskola az olyan, hogyha valaki kiemelten kívánja a gyerekét magas jövedelem mellett egyházi internátusban, egyházi iskolában taníttatni, annak magasabb összeget kell fizetni. Az egyháznak pedig itt van a tehetségkutatás szerepe, amit össze kell tudni kapcsolni, és amit, ha nem rendezünk, akkor egy rossz szinten fog nivellálódni a színvonal. Nem szolgáljuk sem a magas fizetésűeknek a fizetési kényszerét, de mellette nem biztosítjuk a valódi tehetségkutatást sem, amiben rosszabbul állunk, mint a ’30-as években vagy bármikor. Én ezt tartanám nagyon fontosnak.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 353-354. oldalán megjelent szövege)