1991. év

[…] Verebélyi államtitkár úrnak mondom, hogy majd menjünk végig a részleteken. Előtte azért annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy úgy gondolom, hogy a főváros kérdése és a főváros és a Kormány, illetve a főváros és a kerületek viszonyát, amennyire ez egy pluralista politikai demokráciában lehetséges, pártpolitikai feszültségektől mentessé kell tenni. Nem pártpolitikai kérdéseket kell elsősorban szem előtt tartani, mert itt ténylegesen egy különleges helyzetű nagyvárosról, világvárosról van szó, amelyik egyrészt Magyarország fővárosa. Ebből következnek bizonyos központi, állami és kormányzati szempontok, amit valaha például a Közmunkák Tanácsa testesített meg önmagában városrendezés és egyéb szempontból. A másik kérdés a Budapest főváros és a kerületek viszonya. Általánosságban különböző történeti és politikai fejlődések eredményeként alakultak ki nyilvánvalóan a nagyvárosok. Évtizedeken keresztül a nagy-Berlin, a nagy-Budapest, a nagy-London stb. koncepció érvényesült különböző helyeken, amelyiknek jellemzője volt egyes helyeken az önkormányzatokkal rendelkező elővárosok rendszere. Klasszikus példája maga London grófság, amelyik tulajdonképpen London. De új helyzetet teremtett Budapest esetében az, amikor a tizennégy kerület kibővült nagy-Budapest egyéb kerületeivel. Ez egy szerkezeti változtatást hozott be nagy-Budapest életébe, ami vonatkoztatható természetesen a belső kerületek és a főváros viszonyára éppen úgy, mint a külső területekre. Ezért helytelen, ha összehasonlítjuk Béccsel vagy más városokkal, ahol a régi elöljárósági rendszer érvényesül. Tehát vagy az a koncepció érvényesül, hogy van a klasszikus városmag, ahol nincsen, nem lett volna kétszintű önkormányzat. Ez az elöljárósági rendszer, ami volt, és ami van Bécsben. Ehhez járultak nagy-Budapestként a tanácsi rendszer előtt az egyes községek, városok belső autonómiájukkal. Magyarországon az előbb elhangzottak alapján kialakult egy olyan rendszer, ami szerint Budapest tényleges önkormányzattal rendelkező városokat olvasztott magába. Ez új helyzetet teremtett. Újpesttől kezdve lehet sorolni ezeket a területeket, amit bonyolít az, hogy ugyanakkor egy diktatúrában formálisan kialakult a tanácsrendszer. A tanácsrendszer önmagában hordta a kerületeknek bizonyos önállóságát, amelyik ezen a szinten önálló feladatkörök ellátását jelentette. Ez egy pluralista demokráciában is nehezen vonható meg mint jogkör. Tehát most abban a helyzetben vagyunk, hogy kialakítottunk egy kétszintű önkormányzati rendszert. A kétszintű önkormányzati rendszerbe beépültek az egykori nagy-Budapest önálló autonómiákkal rendelkező kerületei is, és most itt állunk ezzel a Budapesttel, amelyet törvénnyel kívánunk szabályozni. A kormányzat álláspontja – szeretném leszögezni – semmiféle pártpolitikai szempontot nem tart és nem tarthat szem előtt. Mi egyet tartunk szem előtt, azt, hogy Budapest, mint világváros, egyben Magyarország fővárosa. Ez különleges helyzetet ad a városnak. A másik, hogy Budapest és a kerületek közötti viszonyt egyensúlyban kell meghatározni világos jogkörök és feladatkörök elhatárolásával. Mi úgy vagyunk az egységes Budapest-koncepciónak a hívei, hogy Budapestet nem lehet szétszedni külön városokra. Nem lehet szétszedni teljesen egymástól független, mintegy egyéb megyei vagy egyéb városokra, hanem ezt a különleges helyzetét kell tulajdonképpen szabályozni, hogy már kialakult rendszerek vannak. A másik dolog, ami nagyon fontos, és amire a főpolgármester úr is utalt, hogy az átalakulás időszakában a tulajdoni kérdésekkel összefüggésben teljesen eltérő a helyzet, mint ha mi itt egyszerűen egy működő városról, egy működő nagyvárosról döntenénk. Az a különbség, hogy a tulajdonviszonyok rendezésével egyidejűleg, a privatizáció kérdésével összefüggésben, tehát a nagy átalakulás problémáival összefüggésben kell vizsgálnunk a kerületek problémáit. Hiszen a kerületekben jelentkeznek ezek a lakossági igények, és itt nemcsak egyes pártok közötti, hanem az egész új politikai rendszert érintő feszültségek állhatnak elő, és állnak elő adott esetben kerületenként más és más összefüggésben. Úgyhogy én azt kérem, hogy ebben az esetben azt szögezzük le, hogy mi Budapestet egy egységes fővárosnak tekintjük, ami azt jelenti, hogy Budapestnek meg kell őrizni az egységes, nagy világváros jellegét. A másik viszont a főváros központi igazgatása mint egyik önkormányzati szint. A kerületi önkormányzatok között meg kell teremtenünk az egyensúlyt abban az értelemben, hogy minden, ami helyben praktikusan és jobban dönthető el, azt helyben kell tartani. Ami viszont központi döntést igényel, az természetszerűleg központi. A másik, hogy a kerületek között nem lehet különbséget tenni. Tehát egyenjogúaknak kell lenni a kerületeknek. Minden olyan elképzelést, amely korlátozhatja egyik vagy másik kerületnek az autonómiáját – természetesen kivéve bizonyos kiemelt területeket, mint a parkok stb. – nem lehet kezelni. Ez alapján kérem, hogy ezt a koncepciót így fogjuk fel. Ami pedig a parlamenti bizottsági megállapításokat vagy egyéb sajtómegállapításokat illeti, úgy gondolom, azokat elhangzottaknak kell venni, soroljuk a sajtószabadság körébe, és ne vizsgáljuk. Egyébként személyes megjegyzésem az, hogy ami a Közmunkák Tanácsának értelme volt 1876-ban,? az abból indult ki, hogy volt egy egységes főváros, akkor nem csatolódott hozzá kettős autonómia. Éppen ezeket az országos szempontokat, ezt lefordítva az új önkormányzati rendszer egy olyan közmunkák tanácsának jogutódját kívánná meg tulajdonképpen Magyarországon, ahol arányosan képviselve lennének a kormányzat, a Budapest főváros és a kerületek, valamint ezen kívül az agglomerációs övezet egyes részei, tehát maga Pest megye. Egy ilyen négyes összetételű közmunkák tanácsa, ahol logikusan érvényesülnének a szakmai szempontok, nem pártszempontok, nem politikai szempontok, hanem ténylegesen szakmai szempontok alapján. E négyes összetételű közmunkák tanácsa – nem tudom, hogy így kellene-e elnevezni – lenne az, ami tulajdonképpen ezeket a kérdéseket megoldaná. Ezt egy erről szóló rövid törvény létrehozhatná, ha képesek lennénk a század végén ugyanolyan rövid, egyszakaszos törvényeket hozni, meg kétszakaszost, amit valaha hoztak, amivel működőképes volt valaha Magyarország. 

 

 

Azt hiszem, hogy ebben nincs különbség. Én mindenképpen az egyensúly fenntartása mellett vagyok. A Kormánynak úgy kell felfognia, hogy egy átmeneti időszakról van szó, és ebben az átmeneti időszakban figyelembe kell venni olyan politikai – és most nem pártpolitikai, hanem klasszikus értelemben vett politikai – szempontokat, amelyek esetleg stílusban, műfajilag nem teljesen passzolnak a törvényalkotás körébe. Viszont ilyen típusú önkormányzati rendszer nincs Budapesten kívül, ahol ilyen kettősség van, és annak nincs értelme, hogy a Kormány magára vállalja a polgármesterekkel és a kerületekkel szemben egy olyan fővárosi politikát, és eszközt adjon a kezébe, amivel ezeket a garanciális elemeket elutasítja. Ezért én is azt mondom, amit a belügyminiszter úr, és ezt is írtam fel magamnak, csak nem kívántam ezzel a vitát megnyitni, hogy a kerületi polgármesterek álláspontját a józan ész határáig és a főváros működőképességének biztosításának határáig el kell fogadni, mert teljesen felesleges lenne, hogy mi kerüljünk mint kormányzat szembe ezzel a kérdéssel. Függetlenül attól, hogy húsz polgármester éppúgy SZDSZ-es, mint a főpolgármester.

 

 

Kérjük azt, hogy a Külügyminisztériummal minden külföldi utat, illetőleg a Miniszterelnökséggel minden egyéb utat beszéljenek meg. Mert tényleg állandóan, most is hajszálon múlik a határozatképessége a Kormánynak. Nem minden meghívásnak kell eleget tenni. Azért azt is szeretném hangsúlyozni, hogy kell szelektálni, egyszerűen hol pártalapon, hol kormányzati alapon, hol parlamenti képviselő, hol egyéb öröklött tudományos és egyéb alapokon. Ma állandóan úton lehetne mindenki, és ez mindnyájunkra vonatkozik. Ez rendkívül problematikus, és nem tesz túl jót. Válogassunk az utakban, és ahol lehet, próbáljuk megosztani. Valahogyan racionalizálni kell ezt, mert ez is lehetetlen helyzetet teremt lassan. Ráadásul sokszor az utazások során egymásról sem tudnak a miniszterek, és ott derül ki. Én is voltam már így, hogy ott derült ki, véletlenül találkoztam valakivel, aki újságolta nekem. Rajtam nem könnyen venni észre, hogy meglepődöm, de ott közölték velem is, hogy itt van a Kormány egy másik tagja. Egyébként mindenki látja, ha egy ország parlamenti alelnöke jön, akkor jön vele az illető ország nagykövete, de nem miniszterek. Ez a természetes dolog általában. Nem feltétlen kötelező, hogy az ottani nagykövetet mindenhova magunkkal vigyük, de legalábbis tájékoztatni kell, hogy a kintlét koordinált legyen. A másik dolog, már a múltkor is mondtam, ha valahova megy egy miniszter, ne csak a saját tárcaügyeit képviselje, hanem a Kormányt is. Lehet, hogy abba az országba magyar miniszter nem fog menni még két-három évig, pláne, ha olyan országról van szó, ami periférikus. Ezért is nagyon fontos, hogy mindig felkészülten menjen más ügyekben is az adott miniszter. Akkor a Külügyminisztérium ezt is feladatként kapja. Sajtó szempontjából a másik dolog. Ha kimennek miniszterek, vagyis külföldre mennek, akkor, ha egy mód van – és ezt is a nagykövetség tudja megszervezni –, a sajtót is szervezni kell. Most például egymás után jelentek meg nyugati lapokban, például a Times? március 25-i számában itteni nyilatkozatok. Például a Fidesznek egyes tagjai nyilatkoznak a kormányzatról stb. elképesztő ökörségeket. Egyáltalán nem vagyunk erre felkészülve. Ezek azok az alkalmak, amikor ha kimegy valaki, akkor ott a külföldi sajtó azért ír róla. Például a Magyar Kormány gazdaságpolitikájáról a Timesben és egyéb kérdésekről az olvasható, hogy gazdaságpolitika helyett a magyarkodás ideológiájának gyártásával foglalkozunk. Ez van benne, Szelényi Zsuzsa nyilatkozta.