Jó egy héttel a kormányalakítás után, június 2-án tartja meg a Magyar Demokrata Fórum az április 12-ei országos gyűlés második fordulóját. Felmerülnek zavaros elképzelések, hogy a párt választott testületeinek megújításánál számításon kívül kellene hagyni az országgyűlési képviselőket, rebesgetik, hogy Antall mellé esetleg társelnököt kellene választani, s várható, hogy újra terítékre kerülhet a „paktum” is. Antall több mint egyórás beszédében erre is kitér. Kijelenti, a kormányozhatóság érdekében mindenképpen meg kellett állapodni a szabaddemokratákkal. Az elnökség jóváhagyta a megállapodást, de ő személy szerint is vállalja érte a politikai és erkölcsi felelősséget. Leszögezi, sem ő, sem a kormány többi tagja, nem karriervágyból vállalkozott a kormányzásra, hanem attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy képesek lesznek kivezetni az országot a válságból. Megemlékezik a trianoni békeszerződés aláírásának 70. évfordulójáról is. Elveszítettük az ország területének kétharmadát, mondja, senki sem vitathatja el tőlünk a fájdalom jogát. S ragaszkodunk ahhoz, hogy a békeszerződés értelmében minden szomszédunk biztosítsa a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait. Hozzáteszi: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Ugyanakkor kijelenti, hogy vállaljuk a Magyarországon élő, nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek védelmét is. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy tiszta nemzeti érzéseink nem irányulnak senki ellen, sem a határokon belül, sem a határokon túl.
Ellenzéki politikusok és újságírók, hangadó liberális értelmiségiek Antall kijelentése mögött valamiféle határrevízió szándékát vélik felfedezni. Rendre „megfeledkezve” arról, hogy Antall „lélekben és érzésben” kívánt tizenötmillió magyar miniszterelnöke lenni, hangsúlyozva egyúttal, hogy a „magyar közjog alapján” a tízmilliós Magyarország miniszterelnöke. A hamis értelmezés persze külföldi újságokban, köztük a szomszédos országok sajtójában is megjelenik. Mindez nem használ az ország nemzetközi megítélésének.
A hecckampánynak azonban pozitív hozadéka is van. Felerősíti a miniszterelnök üzenetét, s elősegíti, hogy eljusson azokhoz, akiknek szánta. Ők pedig pontosan értik, hogy Antall mit akart nekik üzenni. Azt, hogy negyven évig ugyan magukra voltak hagyatva, de mára ez megváltozott. Hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely felelősséget visel a határon túl élő magyarság sorsáért.
Révész Sándor, a szabaddemokrata Beszélő című folyóirat, később a Népszabadság balliberális publicistája, egy évvel Antall halála után megjelentetett könyvében azt fejtegeti, hogy lélekben az ember az kíván lenni, ami a valóságban nem lehet. Antall tehát saját bevallása szerint Nagy-Magyarország miniszterelnöke szeretett volna lenni. Ebből aztán levonja a következtetést, hogy Antall József „lelki irredenta” volt…
Emlékszem, ezen akkor nagyon felháborodtam. Mert miért baj az, ha valakinek fáj, hogy Magyarország területének kétharmada odaveszett, hogy magyarok milliói rekedtek kívül a haza határain? És felelősséget érez ezekért a milliókért? Miközben pontosan tudja, hogy a történelmi Magyarország egysége nem állítható vissza, és nem is hiteget senkit azzal, hogy ez lehetséges. Ki vetheti ezt szemére egy magyar miniszterelnöknek, vagy bármelyik magyarnak? Ezt csak az nem érti, aki nem akarja érteni. Vagy akinek az érzelmi világa beszűkült, sivár, és hiányzik belőle a nemzeti érzés.
Antall Józsefnek tehát volt bátorsága, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallja magát. Mert tudta, hogy ez elősegíti a kisebbségi sorsban élő, évtizedek óta elárvult magyarok megmaradását. De azt is tudta, hogy a határon túli magyarság érdekeit csak úgy lehet hitelesen és eredményesen képviselni a világban, ha mi is elismerjük a hazánkban élő nemzeti kisebbségek jogait, s ha itthon és a nagyvilág előtt is egyértelművé tesszük, hogy a magyarság Szent István királyunk óta befogadó nemzet.
