Nem lehet kétséges, hogy kit terhelt a felelősség az 1940-es évek második felében kezdődött és az 1980-as évek végén véget ért hidegháború kitöréséért és végtelennek tűnő hosszúságáért. Az amerikai-szovjet kapcsolatok és az úgynevezett enyhülés hullámzása ellenére soha nem volt biztos, hogy a 20. század végére vagy akár a 21. század első felében valóban véget ér.
Az 1980-as években a Szovjetunióban végbement mélyreható változások nélkül nem történhetett volna meg Kelet- és Közép-Európa felszabadulása a kommunista diktatúra alól. Ezek a változások döntő szerepet játszottak a hidegháború befejezésében is.
A tekintélyelvű és totalitárius rendszerek a vezetők és követőik által kifejlesztett és bevezetett ideológiák és hatalmi visszaélések kombinációjára épülnek, amelyekkel igazolják az emberek elnyomását. A szabad véleménynyilvánítást és a rezsim kritikáját szigorúan büntetik, brutális letartóztatással és börtönnel, kínzással és gyakran halállal. A 20. század legteljesebb totalitárius rezsimjei a kommunista rendszerek és a nemzetiszocializmus különböző változatai, valamint a különböző úgynevezett fasiszta rezsimek voltak. Magyarországnak, mint sok más európai, valamint ázsiai, afrikai és latin-amerikai országnak, sajnos közvetlen tapasztalatai vannak mindkét fajta barbár és embertelen rendszerről.
A magyarok közvetlen tapasztalatból is tudták, hogy milyen nehéz és gyakran teljesen lehetetlen volt elmenekülni ezekből az elnyomó rendszerekből; mind egyénileg (menekültként), mind egy ország egésze számára (rendszerváltoztatás révén), és hogy az ilyen kísérleteket milyen kíméletlenül büntették. A tapasztalat azt is megmutatta, hogy a totalitárius rendszerekből való szabadulás eléréséhez nyújtott nemzetközi segítség gyakran csak ígéretek formájában jelent meg, vagy ha tényleges támogatásról volt szó (beleértve a katonai akciókat is), az legtöbbször nem volt elég hatékony, és nem érte el célját a valódi alternatíva, a szabad és virágzó rendszer megteremtését.
Kádár János rezsimje és moszkvai urai megengedhették maguknak, hogy az 1956-os forradalmat követő többéves terror után némileg enyhítsenek a lakosság szellemi és fizikai elnyomásán, abban a meggyőződésben, hogy a magyarok megtanulták a leckét, és túl óvatosak lettek ahhoz, hogy egy újabb felkelést kockáztassanak az idegen megszállás és a magyar társadalom minden lényeges aspektusa feletti egypárti uralom ellen.
A kommunista politikai rendszer - amelyet a Szovjetunióban és szatellitállamaiban, Kínában, Kubában, Jugoszláviában és a világ számos más országában erőszakkal vezettek be és tartottak fenn - alapvetően nem hatékony, erkölcsi és etikai szempontból korrupt rendszer volt, amely nem maradhatott volna fenn hosszabb ideig, ha a polgárok szabadon dönthettek volna a reformjáról, megszüntetéséről és a liberális demokráciává alakulásról.
Lehet, hogy a nyugati liberális demokratikus rendszernek vannak hiányosságai, de mai formájában, ahogyan a II. világháború óta Európában és a nyugati közösség többi részében kialakult, messze felülmúlja a kommunizmust és az egypárti diktatúrák más típusait.
Tehát a Szovjetunió és a szovjet kommunista birodalom alapvetően nem azért omlott össze, mert valamilyen konkrét probléma gazdasági nehézségeket okozott. Ha az ok gazdasági vagy adminisztratív működési zavarok kérdése lett volna, akkor a rezsim már sokkal korábban megszűnt volna. A rendszer valójában nem azért omlott össze, mert nem volt hajlandó érvényes reformokat bevezetni - ahogyan az gyakorlatilag az októberi forradalom óta mindig is történt -, hanem azért, mert a nyugati demokráciák és piacgazdaságok működésének valódi megértése nélkül remélték a reformok bevezetését. E tekintetben mind Gorbacsov, mind fő riválisa, Borisz Jelcin és vezető követőik súlyos hiányosságokkal rendelkeztek.
A történészek nem voltak kegyesek sem Gorbacsovhoz, sem Jelcinhez. Hatalmas feladatuk mellett - a totalitárius politikai és gazdasági rendszer sikeres átalakítása modern demokráciává és piacgazdasággá - a szovjet diktatúra konzervatív erőinek visszahatásával is meg kellett küzdeniük. A visszahatás valóban bekövetkezett - nemcsak 1991 augusztusában, hanem az azt követő időszakban is, több szakaszban és több formában. Putyin hatalomra kerülése az egyik legfontosabb volt azok közül a szakaszok közül, amelyek a 2014-ben és 2022-ben megkezdett agressziós háborúiban csúcsosodtak ki.
A jó politikai vezető egyik fontos képessége, hogy megértse, hogy a jövő - a saját országa vagy a nemzetközi környezete számára - nincs egyszer és mindenkorra előre meghatározva. Azt sem szabad gondolni, hogy a jövőre vonatkozó különböző forgatókönyvek közül az ügyünk számára legkedvezőbb fog a legnagyobb valószínűséggel bekövetkezni.
Antall József, aki véleményem szerint nemcsak jó politikai vezető, hanem nagyszerű államférfi is volt és egyedülálló érzékkel rendelkezett a magyar történelem és politika, de legfőképpen az európai és a világpolitika iránt, megértette, hogy Oroszországban történhet visszarendeződés. Ha egy ilyen visszahatás bekövetkezik - ahogyan azt az orosz és az európai történelem is megtanította -, akkor Magyarország számára létfontosságú, hogy ne maradjon megint "a történelem rossz oldalán".
Akik közel álltunk hozzá, csodáltuk Antall történelmi ítélőképességét, amely döntéseiben, beszédeiben és írásaiban vagy egyszerű beszélgetésekben is megmutatkozott. Megértettük Magyarországra vonatkozó megbízatásának történelmi dimenzióját. Sok külföldi vezető osztotta ezt a benyomásunkat. Reméltük, hogy ez meg fogja szilárdítani a nemzetközi megbecsülést és szimpátiát Magyarország iránt az elkövetkező évekre.
